A gitártanárom - 3. rész (SeJin)

89

Chaejin POV

Azt hittem, a tegnapi nap után úgy beleragadok majd az ágyamba, hogy délig ki sem kelek belőle, de úgy tűnik, csalódást kellett, hogy okozzak magamnak. Szerintem még sosem keltem fel magamtól ilyen korán... Még csak hét óra is alig múlt pár perccel.
De ha egyszer így alakult, nincs mit tenni. Miután egy jó nagyot nyújtózkodom, a hajamba túrva kelek ki a kellemesen meleg és puha ágyból.
Mivel még túl korán van ahhoz, hogy éhes legyek, jobb híján felmászom az ablakomba, és kényelembe helyezem magam a párkányon. Fejemet az üvegnek döntöm, és csak bámulok ki az utcára. Nem sok mozgás van odakint, csak néhány aktatáskás emberke szaladgál a járdán, gondolom, munkába sietve. Belegondolni is borzasztó, hogy egyszer majd én is ezt fogom csinálni reggelente, és talán engem is szörnyülködve figyel valaki az ablakból. Nem akarom… De szerencsére még ráérek ezen aggódni pár évig, míg el nem végzem az egyetemet.

Már egy jó órányit bámészkodok, mikor úgy döntök, hogy ennyi elég volt és lomhán leereszkedek a padlóra. Tekintetem akaratlanul is a gitáromra téved, mire a szívem izgatottan kezd dobogni a mellkasomban. Alig várom, hogy elkezdjük a tanulást. Bár továbbra is furcsának tartom a drága tanárurat, valahogy annyira nem tud izgatni a dolog, majdcsak elleszünk valahogy. Csak meg kell szoknom, ennyi az egész, nemde? Semmi ördöngösség nincs ebben…



Seyong POV

Olyan 11 körül ébredek fel, mégpedig arra, hogy a hólyagom szétrobbanni készül, szóval egyből sprintelek is a mosdó felé. Szerencsére sikeresen odaérek, és minden rendben megy. Megkönnyebbülve csukom be magam után az ajtót, miután kezet is mosok és az utamat a konyha felé veszem, hogy feltegyem főni a kávém.
Amíg készül, felöltözöm valami olyanba, ami nem kifejezetten otthoni, de mégis kényelmes, mert hát semmi kedvem majd akkor még átöltözni, mikor Chaejin jön az órára. Köztudottan utálok öltözködni…
Miután vállalhatóvá varázsolom a megjelenésem, kicsoszogok, vissza a konyhába, és kinyitom a hűtőm, de egyből el is húzom a szám, ugyanis megint majdnem teljesen üres polcok fogadnak.
- Akkor vásároljunk be… - mondom csak úgy magamnak, egy lemondó sóhajt követően, majd miután leveszem a gázról a kávéfőzőt összeszedem a pénztárcám és elhagyom a lakást.

Hála a jó égnek, az utca sarkán van egy vegyesbolt, szóval egy gyenge fél óra bőven elég, hogy megforduljak. Bár ennyi idő pont elégnek bizonyult ahhoz, hogy a kávém teljesen kihűljön…
Na, mindegy, nem lesz bajom tőle, ha így iszom meg… Kitöltöm egy csészébe, öntök hozzá egy kis tejet, rakok bele két kiskanál cukrot, és leteszem az asztalra. Míg a cukor feloldódik, vágok pár szeletet a kalácsból, amit vettem és egy kis vajat is kenek rá. Régen ettem már ilyesmit reggelire… Már szinte el is felejtettem az ízét.

Chaejin POV

Életem során soha nem telt ennél lassabban az idő, komolyan… Már nem tudtam mit kitalálni, hogy szórakoztassam magam, végül fél egykor a szekrényem előtt kötöttem ki, és egy hirtelen, agyalágyult ötlettől vezérelve nekiálltam sorban felpróbálni az összes ruhámat, lehetőleg úgy, hogy menjenek is egymásoz. És mivel enyhén szólva sok ruhám van, még most, két órakor is a tükör előtt ácsorgok, elégedetten mosolyogva a képmásomra, ugyanis sikerült valami nagyon ütős összeállítást kreálnom. Szerintem én akkor most így is maradok, amúgy is háromra beszéltük meg az időpontot. Szóval… ideje, hogy nekiálljak a készülődés többi fázisának is.
Bár már úgy 7 órája fent vagyok, a hajamat nem sikerült megigazítani, így talán azzal lenne a legokosabb kezdeni. Nem extrázom túl, tényleg, miután kifésülöm, egy kicsit átvasalom a végeit, aztán fújok rá egy kis hajlakkot, és ezzel le is tudom a frizura dolgot.
Ezután egyből a szemceruzáért nyúlok, mert imádom, és nem nagyon érdekel, hogy mások hogy állnak hozzá, a lényeg, hogy nekem tetsszen, az meg, hogy nekik nem jön be, már nem z én problémám.

Fél háromra pont meg is vagyok mindennel, így miután a gitáromat a hátamra kapom és bedugaszolom a fülem, elindulok.
Valahogy egész úton levakarhatatlanul ott pihen az ajkaimon egy felhőtlen mosoly, ha akarnám se tudnám letörölni onnan. Hiszen… Ma megteszem a második lépést az álmom valóra váltása felé! El sem hiszem!
Azért egy kicsit mégis alábbhagy a lelkesedésem, ahogy az ominózus ajtó elé állok, de hamar leküzdöm az izgulásomat, és ismét gondtalanul mosolyogva kopogok a falapon, miután elraktam a fülesemet. Tanultam ám a tegnapi esetből... Most már elővigyázatos vagyok.
Pár pillanat múlva megérkezik a házigazda, és egy hatalmas vigyorral az arcán nyit nekem ajtót.
- Sziaaa – nyújtja el a végét, mire picit zavartan nézek rá, de végül viszonzom az üdvözlését, bár korántsem olyan hévvel, ahogy azt ő tette, ehelyett csak egy halk és enyhén bizonytalan „szia” hagyja el a szám.

Seyong POV

Már szinte tűkön ülök, mikor végre valahára kopognak az ajtóm. Csak adja az Ég, hogy nem a szomszéd bácsi az, hanem Chaejin.
Legnagyobb örömömre ő jött meg, így az arcomon egy levakarhatatlan mosollyal köszöntöm, talán a kelleténél kicsit lelkesebben is.
Alig várom, hogy visszaköszönjön, és amikor megteszi, kis híján pocsolyává olvadok attól a hangtól, és a hozzá tartozó félénk kis mosoly-kezdemény szerűségtől.
- Gyere, kezdjük is, szorít az idő! – ragadom meg a csuklóját, és épp hogy csak annyi időt adok neki, míg becsukja az ajtót, aztán el is kezdem magam után húzni.
Már-már komikus, hogy ennyire izgatottá válok ettől az egésztől, holott én vagyok a tanár, de nem tudok mit tenni…
Ahelyett, hogy megint a nappaliba vezetném, a szobám felé veszem az irányt, mert ott vannak a cuccaim, meg hát… A nappaliban már járt, és amúgy is, itt sokkal kényelmesebb minden, még kanapém is van, ugyanúgy, mint kint. Meg amúgy kivételesen még rendet is raktam, szóval semmi kifogásolható nincs benne.
- Szóval ez itt a szobám. – karolom át a vállát, mikor odaérünk.
Érzem, hogy váratlanul éri ezen tettem, de csak mosolyogni tudok rajta. Előbb vagy utóbb majd úgy is hozzászokik az ilyen dolgaimhoz… Legalábbis remélem, mert így is visszafogom magam. Már amennyire az egy ilyen srác közvetlen közelében lehetséges, ugyebár… De határozottan igyekszem.
- Ülj csak le, ahova szeretnél, addig én hozok egy kis nasit meg innivalót. – kacsintok rá a vállát megveregetve, és ezzel ott is hagyom.
Nem kifejezetten akarom a határait feszegetni, de valahogy mégis borzasztó módon izgatja a fantáziám, miként reagálna egyes dolgokra, így bátorkodom a többféle rágcsálnivaló közé egy kisebb tálnyi tejszínhabos epret is becsempészni. Nem, nem vagyok elvetemült sem perverz, csak… Kíváncsi. Semmi rossz nincs a kíváncsiságban, amennyire én tudom…
Persze emellett viszek „rendes” nasit is, hogy ne legyen olyan nagyon feltűnő… Bár, az is meglehet, hogy egyáltalán nem is lát bele semmi a dologba, még az lenne a legjobb opció… Akkor minden gátlás nélkül megenné, és…
Jó, oké, azt hiszem, ennyi piszkos gondolat elég egy napra, egy órára legalábbis mindenképp.

- Itt is vagyok. – lépek be a helyiségbe, ahol egy váratlan, ám roppant mód kellemes látvány fogad.
Egészen konkrétan az a kép tárul a szemeim elé, ahogy Chaejin az én ágyamon fekszik. Mi a fene? De sajnos amint észrevesz, vigyázülésbe vágja magát.
- Bocsi, csak kényelmesnek tűnt az ágyad… - túr kínosan a hajába egy édes mosoly kíséretében.
- Óh, az is. – vigyorgok rá - Amíg behangolom a gitárokat, nyugodtan feküdj csak el, engem abszolút nem zavar. – teszem le a szoba közepén található kisasztalra a tálcát, amin behoztam az ételt, aztán mintegy nyomatékul megsimogatom a fejét.

Chaejin POV

Kicsit bosszúsan nézek rá, miután összetúrja a hajam, de nem bírom sokáig, szóval végül egy gyermeki mosoly költözik az arcomra.
Miután egy utolsó pillantást intéz felém, a gitártartó állványhoz lép és elvesz egy gitárt az ott lévő három közül, egy fehéret.
Nekitámasztja az asztalnak, aztán az én tokomhoz nyúl.
- Kivehetem, ugye? – pillant fel rám.
- Persze. – mosolygok rá, és mivel az ágy másik végénél van, mint ahol én ülök, eldőlök az oldalamra, hogy közelebbről lássam.
Felkönyökölök és a kezemen támasztom a fejem, a lábaimat felemelve és úgy figyelem.
- Óh, wow … - csillannak meg a szemei, miután kinyitja a tokot, mire izgatott mosolyra húzódnak az ajkaim. – Úgy látom, komolyan gondolod ezt a gitár dolgot. – emeli fel a gitárt, és jó laposan szemrevételezi, közben halkan hümmögve.
- Ezek szerint tetszik? – kérdezem továbbra is szüntelenül mosolyogva.
Örülök neki, hogy nem csak nekem nyeri el a tetszésem, na meg persze, hogy úgy tűnik, tanulni is jó lesz.
- Nagyon szép hangszer. – bólint – Jó az ízlésed. – kacsint egyet felém.
Halkan felnevetek, magam sem nagyon tudom, hogy miért, aztán kiszúrom az asztalon lévő finomságokat.
Pedig most feküdtem el… De olyan gusztusos dolgok vannak ott… És… úristen, az eper?
Felcsillannak a szemeim és végignyalok az ajkaimon. Imádom az epret!
Feltápászkodok az ágyról, és néhány szökkenést követően már közvetlen közelről csodálom a gyümölcsöket.
- Uuh, tejszínhabot is tettél rá? – nézek Seyongra boldogan, és már nyomom is a számba az elsőt. – Mmm… - mosolyodok el elégedetten, lehunyva a szemimet.
Ez még annál is sokkal finomabb, mint ahogy elképzeltem.
- Látom, ízlik… - hallom a hangját egyenesen a hátam mögül, mire kissé ijedten kapom hátra a tekintetem. – Nyugi, csak hangolni megyek, egyél csak. – ér finoman a vállamhoz, és pár lépés után helyet foglal egy széken.
Vállamat megvonva nyúlok a következő falatért, aztán úgy döntök, hogy fokozom az élvezeteket, és a tányért felkapva visszabattyogok az ágyhoz. Szépen hasra fekszem rajta, és miközben nézem, ahogy hangol, eszegetem az epret. Csak nem veszi zokon… Ha meg igen, majd szól.

Seyong POV

Nekiállok hangolni, de a pillantásom akaratlanul is rá téved. Hatalmas vigyor terül szét az arcomon, mikor meglátom, mit csinál. Hát… Tényleg egy zseni vagyok, úgy tűnik, nagyon telibe találtam ezzel az eperrel.
Erős önuralomra van szükségem, hogy azért a dolgomra is koncentráljak, ne csak őt nézegessem a szemem sarkából, de nagy erőfeszítések árán csak sikerül.
- Na, meg is volnánk. – fordulok felé, de aztán inkább azt kívánom, bár ne tettem volna…
- Mi az? Baj van? – kérdezi ártatlanul, miközben törökülésbe helyezkedik, és úgy pislog felém tovább.
- Öhm, nem, semmi, csak… - nézek el oldalra zavartan.
Na, szép, ez hiányzott még az én életemből, zavarba jönni a saját hülyeségem miatt… Ráadásul a diákomtól… Gratulálok.
- Várj, hadd nézzelek… - teszem le a gitárját és elé lépve egyik kezemmel felemelem az állát.
Mondanom sem kell, egy csöppet döbbenten néz rám, de megpróbálom egy mosollyal megnyugtatni, aztán a szabad kezem hüvelykujjával letörlöm az ajkain maradt tejszínhabot, majd egy nagy levegő után lenyalom, miután becsuktam a szemem.
Így is elég merész dolog ez tőlem, nincs még arra is szükség, hogy közben lássam az arcát…
- Csak olyan volt a szád… - vigyorgok le rá, közben kinyitva a szemem.
Természetesen hatalmas szemeket mereszt rám, és azt is meg merem kockáztatni, hogy enyhén elpirult. Legszívesebben halkan felnevetnék, amilyen édes így, de végül csak elmosolyodom és finoman megcsípem az arcát.
- Ideje, hogy belecsapjunk a lecsóba!

Az utolsó őrangyal (Ajánló :3)

1833

Sziasztok! :) 

Szóval... Az történt, hogy kaptam egy nagyon kedves felajánlást egy írótól(akivel természetesen ismerjük egymást, személyesen, muhaha x3), hogy kitenné a blogjára az enyémet, és ugyebár mondanom sem kell, hogy enyhéén meghatott a dolog, és természetesen nem engedhettem meg úgy, hogy nem viszonzom a gesztust, így most itt "reklámozok". De megtehetem, elvégre saját oldal, mindent kirakhatok, amihez kedvem van :"D >< *feels the power* 

A blog egy történetnek ad otthont, ami NEM YAOI, de én személy szerint nagyon szeretem olvasni a kérdéses írónő munkáit, mert ... mert jól ír. :D Olyan regényesen, vagyis teljesen más stílusban, mint én, nem csapongóan meg hasonlók (ahogy én szoktam, hehe xd) hanem érezhetően átgondoltan. 

Aki gondolja, és úgy érzi, hogy olvasna valami olyat, aminek KÖZE NINCS sem a KPop-hoz, sem a Yaoi-hoz, mindenképp vessen egy pllantást az oldalra. 

És mivel a Google féle Blogger által üzemeltetett blog, könnyebb kommentet hagyni mint pl ide, nekem (T-T...), és nem hinném, hgy megenne érte bárkit is, szóval hajrá! Ha tetszik, tudasd vele, ha valami nem tetszik, segíts neki! :) 

A blog ezen a linken tekinthető meg

Köszönöm szépen, remélem lesznek érdeklődők! :3

A gitártanárom - 2. rész (SeJin)

1068

Seyong POV

Pillanatnyi döbbenetemet egy udvarias mosoly mögé rejtve köszönök neki. Nem számítottam rá, hogy… Hogy is mondjam, srác lesz, és… igen, szóval egyszerűen annyi, hogy azt hittem, csaj. Az meg a másik, hogy nem is rossz… Ajjaj.
A válasza elég sutára sikerül, hirtelen még le is magáz.
Halkan felkuncogok, de hamar moderálom magam, még mielőtt meghallaná.
Félreértés ne essék, nem azért nevetek rajta, mert szerencsétlen – mellékesen megjegyezve, ez is igaz -, hanem mert aranyos. Kicsit korábban értem ide, mint várta és úgy megilletődött, hogy azt sem tudja szegény, hol van.  
- Gyere csak be. – mosolygok rá kedvesen, és félreállok az útból, hogy előre engedjem.
Egy kis hezitálás után elindul befelé, egy félénk mosolyt intézve felém. Csak vigyorogva megrázom a fejem, majd az ajtót becsukva a nyomába szegődök.
- Egyébként nyugodtan tegezhetsz ám, nem eszlek meg érte. – érek finoman a vállához, mikor mögé érek.
- Uhm.. Rendben, csak… Hirtelen ért. – nevet fel halkan zavarában.
- Jól van, legközelebb már menni fog. – veregetem hátba bátorítás gyanánt, majd gyorsan megkerülve őt, a nappali felé veszem az irányt.
Örömmel nyugtázom, hogy követ és nem kell vonszolnom magam után.
- Ülj csak le, addig hozok egy kis frissítőt. – mutatok a kanapéra.
Átmegyek a konyhába és kiveszek a hűtőből két üveg kólát és a biztonság kedvéért a szekrényből előkapok egy poharat, hátha nem szereti üvegből. Nem olyan típusnak tűnik…
- Szereted a kólát, ugye? – huppanok le mellé, mire kicsit összerezzen és rám kapja a tekintetét.
- … Igen, persze. – mosolyodik el halványan.
- Helyes,helyes. – vigyorodok e és leeszem elé az üdítőt és a poharat a dohányzó asztalra.
- Köszönöm. – pillant rám, majd az üvegért nyúl, és miután kinyitotta, ki is tölti a pohárba a felét.
Hogy tudtam…
- Egészségedre! – pattintom le én is kupakot és a számhoz emelve az üveget, egy nagyot kortyolok a hűsítő folyadékból.
- Egyébként… - teszem le az asztalra, és szembefordulok vele, törökülésbe helyezkedve. – A nevedet megtudhatom? – döntöm oldalra fejem, közben figyelve, ahogy iszik, és az ádámcsutkája mozog.
Mielőtt teljesen megbabonázna a látvány, hirtelen megáll, és úgy, ahogy azt kell, szépen félrenyeli a kólát.
- Jól vagy? – nézek rá ijedten, kezemmel a csuklójára fogva.
- Jól, persze, csak… - köhög egyet. – Kicsit rossz helyre ment. – mosolyodik el fájdalmasan.
- Bocsi, nem akartalak megölni… - simogatom meg a kezét.
Nem tehetek róla, világ életemben közvetlen voltam, és ez a srác ezt még jobban kihozza belőlem. Valahogy olyan… szeretnivaló. De azért nem akarom megijeszteni meg semmi ilyesmi, úgyhogy erőt kell vennem magamon.
- Chae JinSeok … - fordul felém a fuldoklástól enyhén kipirult arccal. – De csak... Chaejin. – teszi hozzá aranyos hangon, amit nem bírok reakció nélkül hagyni.
- Chaejin… - ízlelgetem a nevet, közben kisöpörve a hajamat a szememből.
Illik hozzá. Talán még jobban is, mint a Jinseok.
- És hány éves vagy?

Chaejin POV

- Tizenkilenc. – pillantok a szemeibe, de csak egy pillanatra, aztán úgy kapom el róla a tekintetem, mintha tilos lenne.
- Óh… - lepődik meg kicsit, de hamar e is mosolyodik. – Azt hittem, fiatalabb vagy.
Hé…! Ez most amolyan „öreg vagy” beszólás akart lenni, vagy mi van? Nyitnám is a szám, hogy kérdőre vonjam, de az utolsó pillanatban a szám elé teszi a mutatóujját.
Kikerekedett szemekkel meredek rá. Ez meg micsoda már megint? Miért tapogatja a számat?
- Látom félreértettél. – kuncog fel halkan – Azért hittem, hogy fiatalabb vagy, mert olyan az arcod. – húzza vissza a kezét az ölébe.
- Olyan milyen? – döntöm oldalra a fejem.
Nagyon sokat mondóan kommunikál… „Mert olyan az arcod.” Igen, valóban, ettől sokkal okosabb lettem.
- Tudod, aranyos, cuki… Meg ilyenek. – vigyorodik el.
- … Aha. – reagálok csak ennyit, egy a szám sarkában megbúvó, szégyenlős kis mosollyal.
Nem jöhetek zavarba egy ilyentől, nem létezik, hogy ez megtörténjen…

~

- Szóval… Azt mondod, nem kedveled? – dől hátra az ágyamon egyetlen bátyám, ölébe véve a kedvenc kismackómat, amit még tőle kaptam.
- Én ilyet nem mondtam… - mászom mellé, majd a lábaimat felhúzva elhelyezkedek.
- Akkor mi a gond?
- Nincs gond… csak…
Sóhajtok egyet, miközben a fejemet a vállára hajtom.
- Csak mi?
Bár így nem látom, de a hangjából biztosan tudom, hogy mosolyog.
- Csak furcsa, ennyi. – biggyesztem le alsó ajkam, miközben magamhoz ölelem a karját.
- Ahj, öcsi… Belőled aztán nehéz kihúzni, mi bajod van. – csóválja a fejét, így a haja enyhén csiklandozza a homlokomat.
- Mondtam, egyszerűen csak furcsa…
- Mi benne a furcsa? A bal lábán hordja a jobb cipőjét, a jobbon pedig a balt?
- Ne legyél már ilyen...! – nevetek fel halkan, finoman megcsapva a kezét. – Egyébként… - halkul le a hangom – talán kicsit túl… barátságos, vagy én nem is tudom…
- Ezt hogy érted? Miért baj az neked, hogy valaki barátságos? – nevet fel hitetlenül.
- Te is tudod, hogy nem így értettem… - motyogom magam elé.
- Jól van, komoly leszek. – simogatja meg az oldalam. – Mit értesz „túl barátságos” alatt?
Hogy mit értek ez alatt? … Hát… Most példákat kéne mondanom?
- Nem is tudom, valahogy úgy mosolyog, szólít meg vagy ér hozzám, mintha … - gondolkozom el, hogy mi is lenne a legmegfelelőbb hasonlat – mintha egy régi barát csengetett volna fel hozzá.
- Még mindig nem értem, miért vagy ezen fennakadva…

Seyong POV

Egy széles mosoly kúszik az arcomra, miután becsukódik az ajtó drága első – és eddig úgy tűnik, egyetlen – tanítványom mögött. Magam sem értem teljesen, minek örülök ennyire, de jelenleg elég… érdekes állapotban vagyok érzelmileg. Legalábbis, szerintem nem épp normális, ha az ember magában kuncog, és szüntelenül vigyorogva mászkál a lakásában, de… Nincs mit tenni. Lényegében, én nem zavartatom magam emiatt, más meg úgysem lát, szóval az, hogy nem vagyok teljesen épelméjű, csakis kizárólag az én titkom marad.
Magamban halkan dúdolgatva dobom le magam a kanapéra és a laptopomat az ölembe véve megyek fel a világhálóra. Valakink muszáj beszámolnom a nap eseményeiről! Ebben a hatalmas lakásban olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam… Jó, az, hogy hatalmas, talán túlzás, de egy embernek bőven nagy.
Egyből megörülök magamnak, ahogy meglátom, hogy a legjobb barátom fent van Skype-on, és egyből, gondolkodás nélkül nyomok a hívás gombra.

JunKyu POV

Mikor látom, hogy valaki hív, majdnem felveszem, de szerencsére még időben észreveszem, hogy Seyong az. Gyorsan kinyomom, és először írok neki, hogy mit akar tőlem. Neki SOSEM szabad meggondolatlanul felvenni, mert ki tudja, épp mivel támad az embernek… Ez már a tapasztalat.

Mit akarsz?

Mi az, hogy mit karok?! Beszélgetni, mi mást :D ??VEDD FEL!

Miről akarsz beszélgetni? Mert most nincs energiám a hülyeségeidet hallgatni… ><

És ég csak meg sem nézi, már újra jön a hívás. Mélyet sóhajtva fogadom, magamban felkészülve a legrosszabbakra. Már meg sem lepődöm, mikor egy már-már mániákusan vigyorgó arccal találom magam szembe.
- Azt hittem, most is kinyomsz.
- Lehet, hogy azt kellett volna tennem.
Hiába, nehéz vele szemben teljesen közömbösnek maradnom, egy kis félmosoly ott bujkál a szám sarkában.
- Na, mindegy, az a lényeg, hogy felvetted. – válik a vigyora még szélesebbé. – El sem fogod hinni, komolyan! – harap az alsó ajkára izgatottan.
És ilyenkor szoktam elkezdeni félni… Ebből a szájharapdálásból már tudni lehet, hogy valamiért nagyon pörög.
- Na, mi az, mi történt? Ki vele. - sóhajtok megadóan, miközben hátradőlök a fotelomban.
- Szóval, azt meséltem, hogy gitárt akarok oktatni? – csak bólintok – Na, ma beszéltük meg a részleteket az eddigi első kis diákommal… ugye milyen ól hangzik? Saját kis diákom van!
Esküszöm, halál ijesztő, mikor így csillognak a szemei és még ehhez az a jellegzetes „lelkes” mosolya…
- És? – vonom fel az egyik szemöldököm. – Abban mi olyan nagy cucc, hogy így odavagy?
- Hogy mi? – mosolyodik el sejtelmesen – Drága Junkyu, te nem láttad, amit én láttam…
- Mert te mégis mit láttál? – forgatom a szemem.
Néha már magam is elgondolkozom azon, hogy miért barátkozom vele… Olyan fárasztó…

Seyong POV

Egy óra múlva már sokkal nyugodtabban nyúltam el az ágyamon, bár egy mosoly még így is levakarhatatlanul ott pihent az ajkaimon. Most, hogy kibeszéltem magamból mindent, talán könnyebb lesz türelmesen várnom holnapig, az első óránkig. Még mindig nem hiszem el… Tanár vagyok!




Egy masszázs csodákra képes - DaeJae (OS)

55

YoungJae POV

Ne… Ne ott! Hyung, ez fáj! – nyögtem fel DaeHyun alatt.
- De hát te mondtad, hogy erősebben… - kuncogott fel és ismét belém mélyesztette az ujjait.
- Ahh, te hülye! – kiáltottam egy halkabbat. – Azért lehetnél ennél gyengédebb is…

Ártatlanul pillogott rám, mint akinek az ég egy adta világon semmi bűne nincsen. Összeszűkített szemekkel néztem tovább rá. Egy széles vigyor után lágyan elmosolyodott, és a lehető legkörültekintőbben folytatta keze munkáját, kezelésbe véve minden egyes érzékeny pontomat.

- Mmm… Ez az… Hmm… Ne hagyd abba!
Fejemet visszahajtottam a kellemesen puha párnára, és lehunyt pillákkal élveztem a kényeztetést.
- Oh, ott! Ott nagyon jó!
Hirtelen az egyik szoba ajtaja kivágódott, és egy tajtékzó HimChan jelent meg a nappaliban, nyomában a leaderrel.
- Ti meg mi a jó eget műveltek az ÉN kanapémon?! Ha össze mertétek mocskolni, én esküszöm, hogy…

- Himmie, nyugi, nincs semmi baj… - szakította félbe YongGuk, kezét a vállára helyezve.

Himchan vett egy mély levegőt, aztán még egyet és még egyet, majd szóra nyitotta a száját, de ahelyett, hogy tovább firtatta volna a dolgot, puffogva visszavonult a szobájukba.

Mi ketten csak értetlenül pislogtunk hol YongGukra, hol egymásra.

- Hát ez meg mi volt? – tette fel a kérdést Dae.
- Ehm, hogy is mondjam… - vigyorodott el kínosan a szólított. – Enyhén olyan hangok szűrődtek be, mint valami… homo pornó…
- Hogy… mi? – ültem fel halálra vált tekintettel, kis híján lefejelve a még mindig rajtam terpeszkedő Daet.

- Figyeljetek, én nem gyanúsítalak benneteket semmivel, de  nem tudom, hogy ti mire gondolnátok, ha olyanokat hallanátok a nappaliból, hogy „ Hyung, ez fáj!” meg „Ott! Nagyon jó, ne hagyd abba!”… - tört ki belőle a röhögés a végére.
DaeHyun még mindig bambán lesett maga elé, az én arcom meg, mintha lángra kapott volna, úgy égett. Villámgyorsan felugrottam, mit sem törődve azzal, hogy szegény Hyung majdnem a szőnyegbe harapott. Rohamléptékben indultam meg a fürdőszoba felé.

Te jó Isten… Bele sem gondoltam, hogy ez mennyire… kétértelmű…

Ahogy beértem, bevágtam magam mögött az ajtót.

A tükörben látott képről először el sem akartam hinni, hogy az én magam vagyok. Az arcom, akár egy pipacs, olyan vörös volt, a hajam pedig mindenfelé állt. Mint aki tényleg épp az után van…

 

DaeHyun POV

 

- Az igen… - keltem fel a kanapé mellől.

- Hát ez meg mi volt? – nézett az imént távozó után YongGuk.
- Szerintem zavarba jött… - mosolyodtam el.

YoungJae mindig is ilyen volt. Sosem vette észre, ha valami félreérthető dolgot tett, vagy mondott, de utána mindig zavarban volt.

- És akkor most mit csinálunk vele?

- Utánamegyek. Van egy sejtésem, hova mehetett. – indulok el vigyorogva.

Utam egyenesen a fürdő felé vezet. Az ajtó előtt azonban egy enyhén sokkos maknaeval találom szemben magam.

- Mi a gond, JunHong-ah? – húzom fel az egyik szemöldököm.

- Hát… Igazából gond az nincs, csak az előbb Jae Hyung paprikavörös arccal berohant a fürdőbe, és nem tudom, mi van… - mutat a helyiség felé.

- Ah, igen… Pontosan ezért vagyok itt. Nem zárta be, ugye? – mosolygok rá.

- Azt hiszem, nem… De Hyung… Mi történt? Ugye nem támadtad le, vagy valami ilyesmi?
Hogy mi van?! Miről beszél ez a gyerek…?

- Mi? Letámadni? Miért támadnám le? – döntöm oldalra a fejem.

- Hát tudod… Néha olyan furán nézel rá… Mármint nem furán, vagyis de, csak… - ahogy a feje egyre pirosabbá vált, úgy kezdett egyre gyorsabban hadonászni maga előtt.
Lefogtam a kezeit.
- … Csak mi?

- Mint aki… menten ráveti magát… - hajtotta le a fejét.
Ledermedve álltam előtte, és pislogtam, mint hal a tepsiben. Az tény, hogy szoktam bámulni az embereket, jó, főleg Jae-yaht, de azért ez talán enyhe túlzás. És egyébként is… Honnan tud ilyeneket a mi kis Baby Zelonk?
- De azért ne erőszakoljátok meg egymást előttem… oké? – nézett fel rám félénken, beharapva alsó ajkát.
Az állam a padlón koppant.
- JunHong-ah… Nem tudom, hogy honnan tudsz ilyen dolgokat, vagy, hogy ki világosított fel, de elbeszélgetnék vele…

- Igazából… Áh, inkább hagyjuk… - nézett el másfelé zavartan.
- Na, azt már nem. Ha már ilyen szépen belemerültünk, tudni szeretném, honnét rendelkezel ezzel a tudással. – fontam keresztbe magam előtt a karjaimat. – Szóval halljuk!

- Tudod… Vannak a BABY-jeink… - bólintottam – és vannak olyan BABY-k, akik hát… Szeretik, ha megöleljük egymást…

- Mármint a yaoista BABY-kre gondolsz?
Bólintott.
- Szóval… Vannak köztük olyanok, akik szoktak írni ilyen… izéket…
- Vááárjál! Te yaoi fanfictionöket olvastál?! – emeltem fel kicsit a hangom.
- Ne, ne üss meg, Hyung! – emelte az arca elé a kezeit. – Csak néhányat olvastam…
Egy nagyot sóhajtottam. Azért ez sokkolt… És mi lesz, ha YongGuk Hyung fülébe jut…? Vagy ne adj Isten, HimChanéba…? A maknae ki lesz végezve, az hétszentség…
- Tudod mit? Ez maradjon titok. Viszont nekem most van egy kis elintéznivalóm YoungJae-yahval… - nyúltam a kilincsért.
- De azért halkan… - motyorgott, miközben össze-össze érintgette az ujjait.
Megforgattam a szemem, aztán véglegesen ott hagytam azt a tökkelütöttet.
- Jae-yah…? – guggoltam le elé a zuhanykabin mögött.
- Hagyjál. – morgott vissza, és még szorosabban ölelte magához a térdeit.
- JaeJae-yah~ - simogattam meg a haját.
- Mi van? – pillantott fel rám nedves szemekkel.
- Jae-yah… Te sírsz? – nyúltam az arcához, hogy megsimítsam, de elhúzódott.
Visszahajtotta a fejét az eredeti helyére.
- És ha igen, akkor mi van?
- Jahj, olyan buta vagy… - borzoltam a hajába. – Mi a gond?
- Semmi. – jött a tömör válasz.
Sóhajtottam egyet. Rendben…
- Értem… Akkor mit szólnál hozzá, ha most idehoznám Ommát? Vele megbeszélheted… - mondtam komoly hangon, de belül eszeveszetten vigyorogtam.
- Eszedbe ne jusson! – kapta fel a fejét rémülten. – Dae… HimChannal borzalmas lelkizni…! – ragadta meg a karom.

Nem bírtam tovább, halkan felnevettem.
- Nézd… Ha nekem nem mondod el szépen, mi a gond, szólok Ommának.
- Rettenetesen gonosz vagy…- meredt rám haragos tekintettel.
- Igen, tudom. Hallgatlak. – helyezkedtem törökülésbe.
Sóhajtott egyet, és elveszetten bámulta a járólapot.
- DaeHyun… Muszáj? – pillantott fel rám.
Bólintottam, majd megfogtam a kezét, hátha ebből bátorságot nyer.
- … Tényleg olyan voltam, mint akit épp…. ? – nézett el más irányba.
Értettem, mire gondol. Halványan elmosolyodtam.
- Az azért túlzás, de abban mindenképp egyet kell, hogy érsek Hyungékkal, hogy nagyon… Ehm… szexi volt… - a végére kezdtem én magam is zavarba jönni.
Nyelnem kellett egy nagyot, ahogy felidéztem magamban a hangját…
- Hyuuung! – csapta meg a térdem. – Ezzel nem segítesz…
- De emiatt nem kell rosszul érezned magad. – simogattam meg a kézfejét, ami még mindig a térdemen pihent.
- De ez olyan gáz… - sütötte le a szemeit.
- Nekem te—Semmi… - kaptam észbe, mielőtt még olyat mondtam volna, amit igazán nem kellene.
- Neked…?
- Mondom, semmi… - fordítottam a fejem a zuhanyzó felé.
- Szeretnéd, hogy szóljak Ommának?
Mi? Ezt nem hiszem el! Ellenem fordította a saját módszerem… Jae-yah, ezt még megkeserülöd…
- Komolyan kíváncsi vagy rá? – fordultam vissza felé, és a tekintetem az övébe fúrtam.
- Igen. – bólintott határozottan.
- Hát legyen, te akartad… - vettem egy mély levegőt, mielőtt folytattam volna. Ezt nekem is rendesen meg kell gondolnom… - Szóval… Csak annyit mondtam, hogy nekem… Tetszett a hangod…
- Hyung… - hajtotta le a fejét zavartan.
- Jae-yah… Ne értsd félre, ennek a dolognak semmi olyan háttere nincs, nem kell megijedni, csak— Ahm… - sóhajtottam fel, ahogy YoungJae meleg ajkai az enyémeken landoltak.
Meglepett, nagyon is. De kérdezősködni később is ráérek. Ki akarom élvezni…
Mielőtt még eltávolodhatott volna, feltérdeltem, kezemmel pedig a tarkójánál húztam magamhoz. Lassan elkezdtem csókolni. Lágyan mozgattam az ajkaimat az övéin, közben a nyakát simogatva. Egy kis hezitálás után bátortalanul kezdett mozogni ő is. A mellkasomban most robbant a tűzijáték. A tény, hogy Jae-yah önszántából szájon puszilt és a csókba is hajlandó volt belemenni... Egyszerűen túl csodálatos, hogy ép ésszel felfogjam. Túl nagy álmom vált valóra…
- Szeretlek, Jae-yah… - suttogtam az ajkaira egy puszi kíséretében, mielőtt elváltunk volna egymástól.
Meglepetten pislogott rám.
- Mit csinálsz?
- Szeretlek. – fogtam meg a kezét, és az arcomra helyeztem. – Nem is tudod elhinni, mióta vártam már erre a pillanatra… - lehunytam a szemem, és a tenyerébe simultam.
Csak csendben bámult rám. – Ha nem hiszed el… - raktam a kezét a mellkasomra – Érezd.
- DaeHyun… - nézett rám pirosló arccal.
- Most már hiszel nekem?
- Igen… - bólintott mosolyogva.
A szemei azonban megint nedvesedni kezdtek.
- Jae-yah, nem kell sírnod. Nincs semmi baj… - öleltem át szorosan.
Fejét a nyakhajlatomba hajtotta. A bőrömön éreztem, ahogy szaggatottan veszi a levegőt, a mellkasomon pedig azt, hogy… Az ő szíve is ugyan olyan hevesen kalapál, akárcsak az enyém.
- DaeHyun! Odabent vagytok? – kezdett el YongGuk dörömbölni az ajtón.
El is felejtettem, hogy bezártam…
- Igen, Hyung! – kiabáltam vissza.
- Engedjetek be, rohadtul kell pisilnem…!
Kis híján elröhögtem magam. YoungJae meg konkrétan a nyakamba nevetett, ami elég csikis érzés volt…
Finoman eltoltam magamtól, és az ajtóhoz sétáltam, hogy beeresszem szegény Hyungot.
Épp, hogy elfordítottam a kulcsot, már be is lökte az ajtót, engem majdnem homlokon vágva.

Elhagyva a mosdót, egyenesen a közös szobánk felé indultam, YoungJaevel a nyomomban. Belépve az ágyához léptem, majd egy laza mozdulattal felkaptam az ágyneműjét és a sajátomra dobtam.
- Hyung… Mit csinálsz? – érkezett a bizonytalan kérdés a tulaj felől.
- Nem egyértelmű? Most, hogy tudod, hogy szerelmes vagyok beléd, alhatunk úgy, mint egy szerelmespár!

JinChan - 16. rész

82

Gongchan POV

- Channie…  - hallom hyung édes hangját magam mellől.
- Mi az? – fordulok felé, és a mosolyom kiszélesedik, ahogy meglátom a piros arcát és kócos haját.
Így, szex után még aranyosabb, már ha az egyáltalán lehetséges. Rendszert kellene belőle csinálni…? Hmm… Nem is lenne rossz. Minden este összesimulni vele, és érezni az ölelését, a csókjait, és a teste melegét, ahogy lüktetve körülfog. Hallani azokat a csodás hangokat, amiket kicsalok belőle, csókolni a megkínzott, vöröslő ajkait, a hamvas bőrét, látni az arcát, miközben elélvez, és magamhoz szorítani utána,…
- Öhm… Channie… - néz rám hyung, már közelebbről és még vörösebb orcákkal.
Tekintete lassan lejjebb vándorol, végig a takaróval fedett testünkön, majd végül egy kis dudoron állapodik meg, az ágyékomnál.
Ó, szóval a kis mentális monológom újra felélesztette benne a harci vágyat. … Hupsz…?
- Ne is foglalkozz vele. – fordulok felé a teljes testemmel, hogy ne is lássa, és könnyebben tarthassam vele a szemkontaktust.
- E-ezzel nem segítesz… - süti le a szemeit, alsó ajkát beharapva.
Önkénytelenül elvigyorodom, és nekinyomom magam a combjának. Szemei lecsukódnak, miközben egy édes kis sóhaj szalad ki a száján. Végignyalok az ajkaimon, és a kezem elindul hyung csípője felé, csak, hogy ellenőrizzem, hogy áll a helyzet nála.
- Jinyoungie hyung… - hajolok a füléhez, játékos mosollyal az arcomon. – Csak nem vészhelyzet van nálad is…? – csókolok a bőrére, közben rámarkolva odalent.
- Hhah, mit művelsz? – dönti oldalra a fejét.
- Elhárítom a vészhelyzetet. – harapok finoman a nyakába, és négykézláb fölé helyezkedek.
Ezt a reakciót, amit most leművel, megérné lefényképezni… Halkan fel is kuncogok, de hamar észreveszem magam, és a torkomat megköszörülve visszatérek az eredeti küldetéshez.
- Meg sem hallgatod, mit akartam? – biggyeszti le az ajkait, tettetett csalódottsággal.
- Ráérünk, nem?

Jinyoung POV

- Jinyoung-ah!
Összerezzenek a váratlan hang hallatán, és a járdán megtorpanva pillantok hátra.
- Áh, jó reggelt, Hyung! – mosolygok Suhora, aki épp engem igyekszik utolérni.
- Jó reggelt. – karolja át a vállam, amint mellém ér.
Ezután csak állunk, és bámulunk magunk elé. Részemről… fogalmam sincs, hogy mit kellene kezdenem a helyzettel. Rég volt már, hogy kettesben voltunk… És ez talán most kicsit kínos, azok után, hogy… igen. Még mindig bűntudatom van, hiába próbál Channie is nyugtatni. Akkor is hülye voltam.
A másik meg… Suho hyung… Ő… Hallott. Hallott minket, miközben mi Channieval…
- Jinyoung-ah… Minden rendben? Olyan rémült arcot vágsz. – legyez a szemem előtt vigyorogva.
- Persze, csak… Elkalandoztam. – erőltetek egy kis mosolyt. – Egyébként… Hogyhogy ilyen korán? Csak fél kilenckor kezdődik a munkaidőd…
- Hát tudod… El akartalak csípni. – kacsint egyet, aztán elenged, és szembeáll velem. – Beszélni szeretnék veled… Channieről.
Az arcvonásai egy pillanat alatt válnak komollyá. tisztára kiráz a hideg attól, ahogy most rám néz.
- Hyung… - lehelem magam elé.
- Gyere, menjünk valami kevésbé forgalmas helyre!
Meg sem várva, mit reagálok, húz maga után, egyből letérve a járda vonaláról, át a füves területeken, és a bokrok között.
Jóságos ég… Kezdem magam veszélyben érezni…
- Hyung, hová megyünk? – kérdezem, miközben igyekszem nem hasra esni a lábam elé kerülő gyökerekben.
- Majd meglátod. – pillant hátra.
Perceken át gyalogolunk még, míg nem elérünk egy erdőféleséget, vagy.. ligetet, én nem tudom, a lényeg, hogy fás részhez.
- Fuh, tudtam, hogy nincs valami közel, de hogy ennyire… - támaszkodik meg a térdein, miután elengedte a kezem.
Tényleg nem keveset jöttünk, mire ideértünk, még úgy is, hogy nem nagyon voltam jelen lelkileg. Egészen más utakon jártam gondolatban. Leginkább azt próbáltam kitalálni, hogy mit szeretne Hyung… Persze, vannak alternatíváim, nem is kevés, de … Nem tudom pontosan, hogy melyik járhat legközelebb a valósághoz. Az is lehet, hogy egyik sem…
- Először is… - ül le a fűbe, törökülésbe helyezkedve. – azt kell tudnod, hogy tényleg senki sem neheztel rád. – mosolyodik el kedvesen, mire a szívem dobban egyet.
Igen, még mindig nem tudom ép ésszel felfogni, de… Azt hiszem, kezdem elhinni végre.
- De Channie …
Ijedten kapom rá a tekintetem. De Channie mi?
- … Igen…? – remeg meg a hangom, és jobbnak látom, ha én is leülök.
- Tudod ő… Akármilyen magabiztosnak és erősnek tűnik is… Könnyebb őt összetörni, mint egy kristálypoharat. Mikor nem voltál itt, megmondom őszintén, én… féltem. Mert a kisöcsém, aki általában hatalmas mosollyal az arcán futkosott fel-alá a házban… olyan volt, mint egy báb. Szinte ki sem jött a szobájából, ahhoz is erőlködnöm kellett, hogy egyáltalán enni egyen valamit…
Lehajtom a fejem, és a kezeimet bámulva próbálom visszatartani a sírásomat. Tudtam, hogy maga alatt volt, de… Mégis, merőben más ezzel úgy szembesülni, hogy olyan mondja el, aki nap, mint nap látta őt miattam szenvedni…
- Még sosem láttam ilyennek azelőtt. Régebben, mikor valami bántotta, alig lehetett rajta észrevenni, és hamar túl is tette magát rajta. De te… Jinyoung-ah, az öcsém tényleg minden egyes szívverésével szeret téged.
- Tudom… - préselem ki magamból nagy nehezen, majd az ajkamba harapok, ahogy a könnyeimet már nem tudom visszafogni, és a kézfejemre hullnak. Erősen a nadrágomba markolok, mintha attól könnyebb lenne.
- Mikor visszajöttél, ő ott volt a házad előtt, igaz?

Csak egy erőtlen bólintással válaszolok.
- Channie mindennap elment, hogy megnézze, visszajöttél-e… Olyan makacs és kitartó volt… De aznapra úgy látszott, hogy kezdi elveszteni a reményét. Beszélni akartam vele, hogy lelket öntsek vele, de mikor benyitottam a szobájába, üres volt. Először nagyon megijedtem, de aztán megláttam az egyik képét, amit rólad rajzolt. A stégen álltál, ahová még aznap éjjel mentetek, mikor először találkoztatok. És akkor visszaemlékeztem, hogy milyen boldognak tűnt, még akkor is, mikor leszidtalak benneteket. Ezért odamentem, és tényleg ott volt. Tudod, mit mondtam neki? – nyúl hirtelen felém, és lágyan megfogja a kezem.
Ráemelem a tekintetem, és várok.
- Azt mondtam neki, hogy szereted. – mosolyodik el halványan.
Elnyílnak az ajkaim, és egy furcsa érzés kerít hatalmába, ahogy Suho hyung szavai visszhangzanak a fejemben. Hiszen akkor… még nem is tudtam, hogy mit érzek pontosan… vagyis, nem vallottam be magamnak, hogy így van… Mert… bennem is csak akkor tudatosult, mikor beléptem abba a szobába, és mindenütt Channie rajzait láttam magam körül… Bennem is csak akkor tudatosult, mit érzek Channie iránt, mikor kimondtam…
- Én nem tudom, hogy mi történt, mikor hazaértél, de az biztos, hogy Channiet még nem láttam olyan boldognak, mint mikor áthozott téged azzal, hogy éhes vagy… Na meg… Hallottuk, mikor ti, tudod… - vigyorodik el egy pillanatra, de hamar rendezi a vonásait.
Egyből vér szökik az arcomba. Tudtam, vagyis gondoltam, hogy hallottak minket, mert tényleg hangos voltam, de…
- Akkor valamiért elkezdtem nyugtalankodni, talán csak az „anyai gondoskodás”, vagy nem tudom, de Chen-ah megnyugtatott… Mert ő tisztán tudta olvasni a jeleket. És akkor már én is tudtam. – mosolyodik el. – Te vagy neki az igazi, jinyoung-ah.
Én… Nem tudok mit mondani, csak bámulni rá, továbbra is patakzó könnyekkel. Olyan hihetetlen ez az egész…
- jaj, gyere már ide, ne sírj! – rázza meg a fejét, és magához ránt, hogy szorosan a karjaiba zárjon. – Én csak azt akartam, hogy tudd, mennyire fontos vagy neki. – simogatja meg a hátam, aztán finoman eltol magától.
- Végül… Szeretnék kérni tőled valamit.
- Igen?
Csak óvatosan pillantok a szemébe, hiszen nem tudom, mit szeretne. És ráadásul az arcáról sem tudok leolvasni semmi hasznosat.
- Tedd őt boldoggá. – veregeti meg a vállam, aztán, mintha mi sem történt volna, megkerül, és elindul visszafelé.

- Bocsánatot kérünk a késésért! – hajolunk meg egyszerre a nagyapám előtt.
Igaz, hogy csak öt percről van szó, de a késés az késés, és az öreg mindig is a pontosság híve volt.
- Ha tudtok mondani egy elfogadható indokot, most az egyszer elnézem.
A szőr is feláll a hátamon ettől a hangnemtől… ijesztő. Komolyan ijesztő.
- Az én hibám. – egyenesedik fel hyung. – Én rángattam el Jinyoung-aht beszélgetni.
- De miattam kellett beszélgetni! – kelek a védelmére.
Nem fogom hagyni, hogy ő vigye el a balhét. Legalább ugyanolyan hibás vagyok, mint ő.
A nagymamám odalép mellé és valamit mond neki, de túl halkan ahhoz, hogy halljam.
- Rendben van fiúk. Ma itt maradtok munka után és rendet raktok a pincében. – jelenti ki szigorúan.
- Igenis.
Nagypapa hirtelen felnevet. Suho kérdőn néz rám, de csak megvonom a vállam. Én sem tudom, mi folyik itt…
- Ahj, gyerekek, ne legyetek már ilyen karótnyeltek! – vereget minket hátba. – Nincs is pincénk!

- Azért ez elég meleg helyzet volt… - sóhajtok megkönnyebbülten, miután magunkra lettünk hagyva.
- Az biztos… - nevet fel halkan hyung. – Furcsa, hogy semmit sem sikerült örökölnöd a humorérzékéből…
- Hé! – csapom meg a rongyommal, de aztán én is elnevetem magam.
Végtére is, igaza van…

Hazaérve előkotrom a kulcsomat a zsebem mélyéről, és behelyezem a zárba. Azonban nem akar elfordulni. Mi …?
A kilincshez nyúlok, és nagy meglepetésemre lenyomódik a kezem alatt. Nem zártam volna be a reggel…? Pedig sosem szoktam elfelejteni…
Vállat vonva nyitok be.
Általában Bae-yah egyből az ajtóhoz rohan, ahogy meghallja, hogy megjöttem, de most nyoma sincs… Idegesen ráncolom a homlokom, ahogy beljebb megyek az előszobában. Hirtelen egy kis zörgést hallok bentről. Összerezzenek, és a jobb kezemmel a falon lógó esernyőért nyúlok.
Lassan, halk léptekkel közeledek, bár minden porcikám remeg. Betörő… Betörő van a házamban…!
A zajok egyre hangosabbá válnak, ahogy a konyha felé lopakodok. Egy utolsó nagy nyelés után berohanok, és gondolkodás nélkül vágom jó erősen fejbe a nekem háttal állót.
Csak mikor feljajdul, akkor realizálódik bennem, hogy a személy, akit lecsaptam, nem más, mint…
- Channie?!

Ezek után többet leszel velem, ugye? - HanJoo

77

Hansol POV

Nem hiszem el hogy már megint visszautasított… Ugyanazzal az indokkal, mint úgy általában. És már kezd sok lenni. Akárhogy is próbálnám tagadni, semmi értelme nem lenne. Jól láthatóan idegesít. Idegesít, hogy az imádott kis hobbija előbbre való nálam. Pedig én személy szerint úgy gondolom, hogy a kapcsolatunk már van olyan szinten, hogy komolyan vegyük a másikat… Persze… Egész nap együtt lógunk a suliban, de az nem ugyan az. Messze nem. Több száz diák és tanárok vesznek körbe minket, nem válthatunk csókot, nem ajándékozhatjuk meg egymást gyengéd érintésekkel akkor, amikor kedvünk tartja.

Na meg persze a szex. Nem is kell ragozni, hogy az iskola területén nem élhetjük ki a vágyainkat. És mivel ő állandóan „elfoglalt”, leginkább sehogy sem.
Komolyan… Lassan ott tartok, hogy minden nyomorodott órában segítenem kell magamon, olyan régen voltunk együtt úgy utoljára…
Ma viszont véget vetek ennek. Lehetőleg egyszer s mindenkorra. Nagy nehezen rá tudtam venni, hogy ma délután átjöjjön hozzánk. Nincs itthon senki, egy jó ideig nem is lesz. Jobb alkalmat keresve sem találhatnék.
Az órámra nézek, ami 4:25-öt mutat. Már csak egy gyenge negyed óra és itt lesz.
Felállok a kanapéról, amin eddig terpeszkedtem és az előszoba tükrében kezdem megigazítani a szerelésem. A nagy készülődésen már egy ideje túl vagyok, de utólagos igazítások, helyreállítások mindig ráférnek az emberre.
Elmélyülten piszkálgatom a tincseket a fejem tetején, mikor megszólal a kapucsengő. Máris eltelt volna…?
Lassan odacsoszogok a telefonhoz és közömbös hangon beleszólok.
- Igen?
- Szia! Csak én vagyok, engedj be!

Szó nélkül nyomom le a gombot. Pillanatokon belül már az előszobaajtónk nyílik, ő pedig enyhén kipirult arccal, szélesen mosolyogva lép felém az üdvözlését várva.
Azért arra nem számítottam, hogy majd felrohan a lépcsőkön. Azok után meg pláne nem, hogy ilyen szépen elhanyagolt… Mindenesetre ez most nagyon jólesik.
Én is elmosolyodom, egy lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot ölelem át karcsú derekát és egy lágy, de ugyanakkor kellőképp szenvedélyes csókban részesítem. Érezze csak, hogy mennyire hiányzott már az efféle közeledés.
- Gyere, menjünk be a szobámba! – ragadom meg a kezét rögtön, miután elválunk és így vezetem, egészen az ágyamig, amin szépen el is nyúlok. Megpaskolom magam mellett a matracot, jelezvén, hogy csatlakozzon hozzám.
- Na és mit szeretnél csinálni? – kérdezi némi sejtelmességgel a hangjában, miközben kényelembe helyezi magát a mellkasomon. Nehogy azt hidd, hogy ilyen egyszerű dolgod van
- Megnézhetnénk egy filmet. – simítom meg a csípőcsontjánál. – Múlt héten találtam egy jónak ígérkezőt a neten. Vagy te másra gondoltál? – pillantok rá.
Az arcán látszik a pillanatnyi csalódottság, de hamar rendezi a vonásait és egy kis mosolyra húzza az ajkait.
- Persze, tőlem nézzük.
Egy vigyorral a fejemen keresem meg a gépen a már előre letöltött filmet. Gyorsan rákapcsolom a TV-re és a villany leoltása után visszacsusszanok a buksija alá.
Magamban már előre kuncogok, ahogy elképzelem a reakcióját, mikor ahhoz a bizonyos részhez érünk… Nem véletlenül választottam ezt a filmet, mondhatni, alkalomhoz illő alkotás.
A cél érdekében bármit. Ahogy mondani szokás: „Szerelemben, háborúban mindent szabad.”
Úgy egy jó háromnegyed órája folynak az események, mikor végre elérünk úgymond a ’fényponthoz’. Két fiatal férfi heves csókcsatába kezd, meg sem állva az ágyig… Szerencsére – az én szerencsémre biztosan – a kamera nem áll le az első szaftosabb momentumnál…
Szemem sarkból páromra sandítok, aki a pólómba markolva nyel nagyobbaknál nagyobbakat, szorosan összeszorított lábakkal kuporogva mellettem. Pontosan ezt a hatást szerettem volna elérni. Félig már győztem
A hátralévő bő egy órát nagy nehezen túléljük. Amint megjelenik a stáblista, felpattanok és felnyomom a villanyt. Kikapcsolom, amit ki kell, majd felé fordulok.
- Kérsz valamit inni?
Egy gyenge kis bólintás és egy halk igen után ülő helyzetbe tornássza magát, ügyelve arra, hogy a lábai még egy centire se távolodjanak el egymástól.
Minden erőfeszítésem ellenére egy alig észrevehető félmosoly bujkál a szám sarkában.
- És mit szeretnél inni? – guggolok le elé.
- Nekem mindegy… - hangzik a bizonytalan válasz.
Tökéletes válasz. Ezt akartam hallani.
Elmosolyodva állok fel és megyek ki a konyhába. A hűtőből kiveszek egy doboz tejet és bőségesen töltök mindkettőnknek. Visszaindulok a szobába, ahol ő egy nagy párnával az ölében nézeget körbe.
Meghallva, hogy visszaértem, rám emeli a tekintetét. Azonban ahogy meglátja, mi a két pohár tartalma, leszegi a fejét és a huzat mintázatát kezdi tanulmányozni.
Szorosan mellette foglalok helyet.
- Szereted a tejet, ugye? – nyújtom felé az egyiket.
- Aha… - motyogja és egy kis tétovázás után elveszi.
- Akkor jó.
Szép csendben elfogyasztjuk az italunkat. Ő többnyire lefelé bámul, én pedig folyamatosan őt figyelem. Nagyon is tetszetős látvány, ahogy piros arccal nyeli a fehér folyadékot, ami néha lefolyik az állán… Olykor a szeme sarkából felém néz, de egyből el is kapja rólam a tekintetét.
Mikor elfogyott, kiveszem a kezéből a poharat és az enyémmel együtt az éjjeliszekrényre rakom.
Teljesen olyan az arcod… - hajolok hozzá egészen közel.
Először csak a nyelvem hegyével érintem a szája sarkát, aztán módszeresen kezdem lenyalogatni, lecsókolgatni róla a szétkenődött tejet.
Mikor elég tisztának vélem, ajkaihoz hajolok.
- Finom volt… Neked is ízlett, ugye? – nyalom meg az alsó ajkát.
Nem játszom tovább, rendesen megcsókolom, közben hanyatt döntöm és fölé mászom.
- Mit jelentsen ez? – jelenik meg egy huncut kis féloldalas mosoly az arcán és átkarolja a nyakam.
- Mit szeretnél, mit jelentsen? – vigyorgok le rá.
Úgy tesz, mint aki mélyen elgondolkodik, majd egy gyors mozdulattal fordít a felálláson és maga alá gyűrve foglal helyet az istenien formás fenekével pont a ’megfelelő’ részen.
- Nem is tudom… - mozdul egy leheletnyit rajtam, mire kénytelen vagyok a számba harapni, ha nem akarok már ennyitől sóhajtozni.
- Tudod mit? – helyezem a kezeimet vékony combjaira, onnan csúsztatom fel őket egészen a derekáig. – Játsszunk egy kicsit! – fordítom ismét magam alá, de ezúttal egyik kezemmel a feje felett lefogom az övéit.
- Mit szólsz hozzá? – suttogok a fülébe, aztán meg is harapom a cimpáját.
Egy édes sóhaj szalad ki a száján. Eltávolodom tőle, hogy lássam az arcát. Kis gondolkodás után egyik lábát a derekamra emeli és közelebb húz magához.
- Te nem kívánsz engem? – húzza végig az ujjait a gerincem vonalán.
Lehunyom a szemem a kellemes érzésre. Szinte már teljesen megadom magam neki, de az utolsó pillanatban észbe kapok és visszatérek az eredeti tervhez.
A kérdésé végül nem válaszolok. Ehelyett széttépem a felsőtestét takató inget és hezitálás nélkül esek neki.

Először állkapocscsontját kezdem nyaldosni, olykor finoman ráharapva, aztán lejjebb térek a nyakára. Apró csókokkal borítom, egy-két helyen óvatosan megszívva a hamvas bőrt úgy, hogy éppen hogy csak ne látszódjon meg.
Ezek után személyes kedvencem, a kulcscsontja következik. Párszor végignyalok a vonalán, majd az előbbi finomkodásokat feledve jelölöm meg néhány vörös foltocskával. Erre már egy becsületes félig nyögés-félig sóhaj a felelete.
Ezen felbátorodva a már javában mereven ágaskodó mellbimbóit veszem célba. Először a balra, majd a jobbra adok egy hosszú puszit, aztán az utóbbi körül kezdek körözni a nyelvemmel.
A hátamon lévő kezével hirtelen a felsőmbe markol, és megállás nélkül nyöszörög. Elmosolyodva nézek fel rá
- Hihetetlenül édes vagy…
Amint befejezem a mondatot, a fogaim közé fogom a már piros bimbócskát és finoman harapdálni kezdem.
- … Hyung! … Ah… - csapja hátra a fejét, miközben mindkét kezével a hajamba markol.
- Igen…? – hajolok az arcához.
Kipirult arccal pásztázza az enyémet, majd a hajamnál fogva húz le magához. Azonnal bejárat után kutat a nyelvével, türelmetlenül akar betörni a számba. Milyen kis rámenős Valaki Miután belemosolygok a csókba, megadom neki azt az örömöt, hogy most övé legyen a dominancia. Leejtem az állam, így a nyelve egyből az enyémre siklik. Ritmusosan kezdi masszírozni az izmomat, próbálja elérni, hogy a kis nyelvcsatánk véletlenül se helyeződjön át az ő szájüregébe. Nem is erőltetem a dolgok, csak engedelmesen követem az ő mozgását.
Mikor úgy érzem, eleget engedtem neki, lágyan ráharapok a nyelvére és elválok tőle.
- Ezt most miért kellett? – fújja fel a pofazacskóit.
- Eleget élvezkedtél rajtam. – lehelek egy puszit lebiggyesztett ajkaira, majd egészen pocakjáig mászom rajta lejjebb. Belecsókolok a köldökébe, amit egy halk sóhajjal jutalmaz. Ezután alhasát veszem kezelésbe nedves csókokkal, közben egyik kezemet a combjára simítom, és lassan csúsztatom egyre feljebb. Elérve a látványos púpocskát, tenyeremmel kezdem fel-le simogatni.
- Mhhhm… - nyöszörög egyet a lepedőbe markolva.
Folytatva a kényeztetését hajolok ismét az arcához, hogy egy apró puszit nyomjak vöröslő orcájára.
Másik kezemmel az övét kezdem bontogatni. Mivel így nincs mivel támaszkodnom, teljesen ránehezedem, a kezem pedig kettőnk között mozog szüntelenül.
Az öv kibontása után a gombok, aztán a zipzár következnek. Hamar kiszabadítom a „kisByungJoot” a nadrág szorításából. Bokszeren át már teljesen kitapinthatóvá válnak a körvonalai. Kicsit még dörzsölgetem, de nem sokáig, ugyanis az én gatyám is kényelmetlenné vált már. Mégsem ott kezdem a vetkőzést, hanem a pólómat hámozom le magamról, amiben ő felülve készségesen segédkezik, néhol megsimítva a felsőtestemet.  Az övemet is közös erővel bontjuk ki. Türelmetlenül kezdi kigombolni a nadrágomat, s amint megvan, a lehető legjobban letolja rólam.
- Mi ez a nagy sietség? – vigyorodom el rajta és egy rövid csókot adok a szájára.
Visszalököm a hátára, a párnák közé és jobb kezemet a lábai közé vezetem. Óvatosan végighúzom a mutatóujjam a merevedése hegyétől egészen le a feneke partjáig. Két ujjal kezdem masszírozni az izmait, függőlegesen és körkörösen mozgatva őket. A hangosabb sóhajok mellé a bokszeren keresztül is érezhető nedvesség is társul, tanúskodva arró, hogy mennyire élvezi azt, amit vele teszek.
Egy ravasz mosoly terül szét az arcomon, ahogy a következő lépéseket gondolom át magamban… Istenien fogok szórakozni!
Ismét ajkaihoz hajolok egy csókért. Egyszerre hatolok be nyelvemmel a szájába, ujjaimmal pedig az alsójába.  Belesóhajt a számba, ahogy a lenti tevékenységem immár közvetlenül folytatódik.
Hirtelen megszakítom a csókot és az éjjeliszekrényem fiókjához nyúlok, hogy elővegyem a szükséges dolgokat.
Leteszem mellé a síkosítót és az óvszert, majd a párnám alól előkotorászom a kis meglepetésemet. Próbálom végig takarásban tartani, de hamar észreveszi, hogy valamit rejtegetek előle.   
- Mi van a kezedben? – könyököl fel.
- Semmi különös. – mosolygok rá. – Feküdj csak vissza…
Megsimítom a mellkasát és finoman visszadöntöm a hátára. Előhúzok magam mögül egy fekete kendőt.
- Emeld fel a fejed! – hajolok fölé.
- Te… Te meg mit akarsz azzal? – kerekednek el a szemei.
- Milyen meglepetés az, amit látsz? – mosolygok le rá oldalra billentett fejjel. – Na, gyere szépen!
Kicsit vonakodva felemelkedik, én pedig a buksija köré kötöm a textilt, aztán egy homlokcsók után visszahelyezkedek a lábai közé.
Kezembe veszem a tubust, bőven nyomok a kezembe a síkosítóból. Jól bekenem az ujjaimat és fenekét is.
- Még egy kicsit türelmesnek kell lenned… - nyomok egy apró puszit alhasára, közben egyik ujjam végét lassan belé csúsztatom.
kicsit mocorog, de nem mutatja jelét annak, hogy fájna neki, úgyhogy beljebb tolom, egészen addig, amíg tövig el nem merül benne. Elkezdem ki-be húzogatni, mire apró kis sóhajokat hallat.
- Szereted ezt, igaz? – mosolyodok el és meggörbítem az ujjam.
Ismét egy sóhaj hagyja el a száját. Az az igazság, hogy ez nem csak neki rohadtul izgató, hanem nekem is. Imádnivaló érzés, ahogy az ujjam köré szorul, amíg még ilyen szűk…
Mutatóujjamat is társítom az előzőhöz, mire egy kicsit felszisszen.
- Fáj? Ne haragudj… - hintek egy csókot beharapott ajkaira és várom, hogy megszokja a helyzetet.
Kis idő elteltével lazulnak az izmai, sőt még a csípőjét is megmozdítva jelez, hogy folytathatom. Óvatosan elkezdek benne ollózni, majd egyre nagyobb köröket írok le benne, amíg teljesen lazának nem vélem.
Kihúzom belőle az ujjaimat és a kis meglepit helyezem a bejáratához.
- Mmm… Ez mi? … Ahhoz, hogy… Ahhoz túl hideg… - motyorog a fejét forgatva.
Kezeivel próbálja megkeresni, de mivel nem akarom lelőni a poént, finoman lefogom kutakodó mancsait.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik. - emelem a számhoz egyik kezét és bekapom a középső ujját. – Nem mondták még? – húzom végig rajta a nyelvem.
- Ha nem játszadoznál ilyenekkel, nem lennék ilye… Ahm… - nyög fel, ahogy bekapcsolom a popsijának nyomódó vibrátort. Szabad kezével a kütyüt tartó kezem után kap, és szorosan megragadja a csuklómat.
- Mit szeretnél, mondd csak? – veszem teljes hosszában a számba az ujját, közben az izomgyűrűi mentén körözök a „meglepivel”, feljebb kapcsolva a kettes fokozatra.
- Neh… Mmh… Ne szívass! – húzza ki magát a számból és azzal a lendülettel lerántja a fejéről a kendőt.
Vágytól csillogó, gyönyörű mélybarna szemeivel mered rám, szaporán lélegezve és kipirult arccal. Az összkép hatására muszáj, hogy nyeljek egyet, … hiszen ilyenkor olyan kívánatos…
Rózsaszín nyelvével végignyal az ajkain, majd szóra nyitja a száját. De nekem ez is elég meggyőző volt.
Egy határozott mozdulattal tolom belé a vibrátort a feléig. Szavak helyett egy tisztességes nyögés szakad fel a torkából és hanyatt vágódik az ágyon, fejét hátracsapva.
- Méhg… - nyöszörgi, bal kezemet megragadva.
Teljesítem a kérését, egy újabb lökéssel immár teljesen eltűntetem benne a rezgő játékszert és lassan mozgatom. Lábait felhúzza, hogy még jobban érezhesse. Ezen elvigyorodva teszem a szabályzót a maximumra, így kezdek el körözni benne.
- Neh… Ne hagyd abbah…! – emelkedik fel hirtelen és magához húzza a kezemet.
Érdeklődve figyelem, mik a tervei velem, közben egy pillanatra sem szakítva meg a kényeztetését.
- Mire készül az én kis Hercegnőm…?
Válaszul kitátja a száját és behelyezi három ujjamat. Egyből elkezdi őket nyaldosni és szopogatni, ezzel belőlem is kicsalva egy halkabb sóhajt. Hirtelen még az eddigi tevékenységemmel is leállok. Szinte már el is felejtettem, mennyire mestere a nyelv- és szájmunkának…
Feleszmélve egyből felveszem a transzba esésem előtti tempót, igyekezve megtalálni a prosztatáját.
Néhány próbálkozás után úgy tűnik, meg is van. Egy minden eddiginél hangosabb nyögést produkál, amit valamelyest tompít a kezem, de így is elég tekintélyes. Aprókat mozogva bökdösöm ugyan azt a pontot, ezzel elérve, hoy már nem tud a szopásra koncentrálni, csak tehetetlenül nyög az ujjaimra, a nyálát folyatva.
ahogy a merevedését elnézem, nem sok választja el a beteljesüléstől. Ezt az egyre fokozódó remegés is alátámasztja.
Amint az előváladék első cseppje megcsillan a makkján, ráhajolok és a kezem mozgásával megegyező tempóban mozgatom rajta a fejem.
A kettős élvezet hatására pillanatokon belül a számba lövelli nedvét egy sikolyszerű nyögés kíséretében. Még az a szerencsém, hogy nem harapott túl nagyot a kezembe…
Felemelkedve lenyalom a mellément ondót a szám sarkából és az egész adagot egyben lenyelem.
Elengedi az ujjaimat, és a hátára zuhanva piheg, közben egy-egy sóhajt hallatva a még mindig benne rezgő vibrátor miatt. Odanyúlok érte, hogy kikapcsoljam, és lassan kihúzom belőle. Leteszem az ágy végébe és odamászok mellé.
- Gyönyörű vagy… - cirógatom végig a hasfalát.
Felém fordítja a fejét, és szemeivel az ajkaimat fürkészi. Mindketten tudjuk, mit szeretne. Mégsem mozdulok, azt akarom, hogy ő kezdeményezzen. Hamar veszi a lapot, egy halovány mosoly után összeérinti a szánkat. Lágyan ráharap az alsó ajkamra, aztán többször végignyal a „sértett felületen”. Végül kicsit még megszívja, majd eltávolodik tőlem. Lenyúl a kezemért, amit megrágcsált és apró puszikat hint a sebhelyre. A puszik fokozatosan válnak szenvedélyes csókokká.
- Ne haragudj, nem akartalak megharapni… - hajol az arcomhoz és ott is megajándékoz egy szende kis puszival.

Talán nem is nagyon kell kifejteni, mi történt ezek után. Nagyjából tizenegy órakor teljesen izzadtan, és kimerülve hevertünk az ágyon, egymást ölelve, kifogástalanul boldogan, a sokadik orgazmusunk után. Azt hiszem, sikerült elérnem, hogy ezek után több időt töltsön velem, mint két keréken száguldozva az utakon.
Bárhogy is, a mai estét egyikünk sem felejti el egyhamar, ebben egészen biztos vagyok.

A gitártanárom - 1. rész (SeJin)

77

Chaejin POV

- Chaejin-ah!
Egyből éberen kapom fel a fejem anyukám hangjára, nem számít, hogy épp aludtam, tudom, mit jelent.
Azonnal izgatott mosolyra húzódnak az ajkaim, és rekordidő alatt kelek ki az ágyamból és szaladni kezdek. Utam egyenesen az előszobába vezet, elhaladva anyu mellett, aki csak a fejét csóválja, halkan kuncogva.
Hiába, legyek akár középsős óvódás, vagy első éves egyetemista, egy valami biztos: örökké gyerek maradok. Vagyis anyuék így mondják.
Mert az bizony tény és való, hogy csak a gyerekek képesek így örülni mindennek, és ekkora izgalommal fogadni az újat. De már hogy ne lennék felpörögve, ha egyszer most érkezett meg életem első igazi szólógitárja, egyenesen Tokyoból?!
A mosolyom vigyorrá szélesedik, ahogy a kezembe veszem az amúgy elég méretes kartondobozt, de a súlya ellenére egész jól bírom tartani.
El is indulok vele, fel a szobámba, bár nem olyan gyorsan, mint lefelé jövet, de ahhoz elég nagy sebességgel, hogy anyu azt veszélyesnek ítélje. Utánam is kiált, hogy óvatosabban, de mintha csak a falnak beszélne, a szavai süket fülekre lelnek.
Miután épségben felérek a lépcsőn, egy balkanyart követően már a szobámban is vagyok. Az ajtót csak nemes egyszerűséggel berúgom a lábammal, nem törődve azzal, hogy ezt ki mennyire veszi jó néven.
Nem, most csak egyetlen dolog érdekel. Ez a szépséges ESP.
Úgy hámozom ki a csomagolásból, mintha szándékomban állna rekordot állítani. Az utolsó réteg eltávolítása után a lélegzetem is eláll. Ez valami meseszép! Természetesen láttam a képeken is, de azok fel sem érnek a valósághoz!
A szám elé kapom a kezeim, és magamban örülve tanulmányozom a gitárt néhány perc erejéig, majd, mikor már vigyorgáson és kuncogáson kívül más tevékenységre is képes vagyok, remegő kezekkel nyúlok felé, hogy kivegyem és végre a kezemben tarthassam.
Mennyei érzés. És nem túlzok. Nekem az, és kész.
Alsó ajkamba harapva érek az egyik húrhoz, és óvatosan megpendítem. Működik! Felcsillannak a szemeim, és még egyszer megpróbálom, ezúttal egy másikkal.
Az egy dolog, hogy már van gitárom, de attól még továbbra sem tudok rajta játszani. Lehet, hogy nem ártana végre hozzáfognom a kereséshez… Igen, határozottan jó ötlet.
Leteszem újdonsült hangszeremet az ágyamra, és előkeresem a tokot a szekrényem aljából. Gyorsan bele is teszem, és óvatosan a fal mellé állítom. Tökéletes. Most már koncentrálhatok az apróhirdetésekre.
Kezembe is veszem a helyi újságot, és megkeresem a megfelelő oldalt.
„Matek korrepetálás”, „Énekkar”, „Vízvezeték szerelés”…
Áh, bingó!
„Elektromos gitároktatást vállalok. Időpont egyeztetés és további részletek a következő e-mail címen: guitar-seyong.kim@gmail.com.”
Rendben, akkor már csak írnom kell neki. bekapcsolom a gépemet, és amíg tart az indítás, ujjaimmal az íróasztal lapján kezdek dobolgatni. Egyszerűen nem tudok nyugton maradni. És ez felettébb irreális, ugyanis még csak 9 óra sincs, szóval még bőve ágyban lenne a helyem. De ez a nap más.
Amint felvillan a képernyőm, rányomok a böngésző ikonjára, és néhány kattintás után már hozzá is foghatok a levél megírásához.
De hogy fogjak hozzá? Még sosem csináltam ilyet… Na, gyerünk, menni fog ez!

„Üdvözlöm!

A helyi újságban lévő hirdetésével kapcsolatban írok Önnek.
Érdekelne az ajánlata. Mikor tudnék menni?”

Elküldve. Jó, hát ez elég bénára sikerült, de ez az ismeretlenül levelezgetés valahogy nem az én kenyerem, pláne nem hivatalosan. De mindegy, a lényeg benne van, már csak várnom kell a válaszra.
Addig is… Együnk fagyit! Olyan melegem lett hirtelen…

Seyong POV

Épp az igazak álmát alszom, mikor a telefonom alattomos módon pittyen egyet. A fene essen belém, hogy éber alvó vagyok! És még a visszaalvás sem tartozik az erősségeim közé, miért is ne…
Kelletlenül fordulok át a másik oldalamra, egy nagy ásítás közepette, hogy aztán a kezembe vegyem életem megrontóját, és megnézzem, miért kellett felébrednem hajnali kilenc órakor.
Áh, e-mail. Sejtem mivel kapcsolatban. A feladó teljesen ismeretlen, így már szinte teljesen biztos, hogy a gitároktatásról lesz szó. Mélyet sóhajtva tornázom magam ülő helyzetbe, és miután ez megvan, rányomok a levélre.
Hát igen, nem pazarolt rám túl sok betűt az illető, az egyszer biztos, de annyi baj legyen. Mivel ő az első horogra akadt halacska, megírom neki, hogy ma délután 3 óra magasságában jöjjön ide, és személyesen megbeszéljük a dolgokat. Nem vagyok híve a telefonon vagy e-mailen történő felesleges mellébeszélésnek, sokkal könnyebb négyszemközt megvitatni a dolgokat. És persze nem utolsó sorban, így megismerem a leendő diákomat. Azért azt remélem, hogy nem lesz túl idegesítő, vagy bármi ilyesmi. Mert akkor soha sem fogja megtanulni, hogy kell gitározni. Tőlem legalábbis semmiképp, mert az biztos, hogy nem fogok senki miatt sem a húszas éveimben megőszülni.
Még megvárom a válaszát, és a jó égnek hála, jó neki az időpont, és láss csodát, még azt is tudja, merre van a lakásom. Így semmi olyasmivel nem kell fáradnom, mint magyarázat és hasonlók. Vagy ne adj Isten, elé menni.
Az első jó pont már megvan.
Mivel még tengernyi időm van háromig, visszadőlök még egy-két órát lustálkodni, hátha még aludnom is sikerül valamennyit. A biztonság kedvéért fél egyre állítok egy ébresztés, nehogy a végén az legyen, hogy pizsamában nyitok ajtót egy idegennek. Kissé érdekes kezdete lenne az ismeretségünknek, azt hiszem. Bár ki tudja, lehet, hogy egyből belém szeretne… végül is, ilyen testtel és ilyen arccal… Na, oké, ebből azt hiszem, ennyi elég, inkább pihenjünk!

Az ébresztőt két teljes perccel megelőzve ébredek fel, a mai nap folyamán immár másodszor, és gyorsan ki is kapcsolom a jelzést, hogy ne szóljon feleslegesen.
Kicsoszogok a konyhába és szemrevételezem a hűtő tartalmát. Nem meglepő módon, szinte semmi nincs benne, amit ehetnék ebédre, így visszaballagok a szobámba a mobilomért és tárcsázom a kínai étterem számát.
Bár tudok főzni, most valahogy semmi kedvem hozzávalókat vásárolni. Az meg a másik, hogy már időm sem nagyon lenne konyhatündéresdit játszani, mert vendéget várok.
Amíg a futár megérkezik, nem lenne rossz egy minimális rendet varázsolni, hogy legalább a látszatát tartsam fenn annak, hogy precíz és rendezett vagyok.

Chaejin POV

Negyed három… Nem ártana elindulnom. Habár nem lakik messze tőlünk, nem akarok késni már a legelső alkalommal. A gitárt még egyelőre itthon hagyom, nem kérte, hogy vigyem, és nem áll szándékomban tolakodónak, vagy túlzottan lelkesnek tűnni. Pedig ennél lelkesebb talán nem is lehetnék…
A pénztárcámat és a telefonomat a fülesemmel együtt a zsebembe süllyesztem, és szerintem több cuccra nem lesz szükségem. Még utoljára ellenőrzöm a külsőmet, mielőtt indulnék.
Igaz, semmi extra, csak megbeszélés, de azért nem akarok úgy kinézni, mint valami ágrólszakadt, így olyan ruhát vettem fel, amiről tudom, hogy jól néz ki rajtam és a szememet is kihúztam egy picit. Mert így szebb, és kész.
Miután elégedetten rámosolygok a tükörképemre az előszoba tükrében, elhagyom a házat egy „Majd jövök valamikor” kiáltást intézve a bent lévők felé.
Nem látom szükségesnek, hogy buszra szálljak, csak kényelmes tempban elindulok a járdán, közben bedugva a fülhallgatót a fülembe és kapcsolok egy kis zenét, hogy kellemesebben teljen az utam.
Nem okoz gondot odatalálni, a gimi első éveiben sokat jártunk erre a barátaimmal. Egyrészt azért, mert erre van a suli, másrészt pedig igen közkedvelt volt az osztályban a közelben lévő park. Sok délutánt töltöttünk el ott baromkodással… Tanulás helyett, hehe. De nekem személy szerint ebből nem származott gondom…
Egy utolsó kanyar után el is érem az utcát, már csak a házat kell beazonosítanom.
Nem kell sokáig mennem, megtalálom a megfelelő épületet, ami történetesen egy emeletes ház.
Megkeresem a megfelelő nevet a kapucsengőn, és rányomok. Két csengés után fel is veszi, és egy „Nyitom”-nál többet nem is mondva, leteszi.
Bemegyek az ajtón, és miután meglelem a liftet, beszállok és felmegyek a negyedik emeletre. A csengőn az állt, hogy 408…
Pont a 410-essel szemben állok, jobbra mellette a ’11-es, szóval balra kell menni.
Kopogok az ajtón, és míg arra várok, hogy kinyíljon, kikapcsolom a zenét.
Épp a fülest tuszkolom a zsebembe, mikor a nyílászáró kitárul előttem, és egy fiatal srác jelenik meg mögötte.
Hány évvel lehet idősebb nálam, kettővel? Vagy… idősebb egyáltalán?
- Óh, szia. – mosolyodik el, hangjával kiszakítva a gondolataimból.
- Öhm… jó napot. – hajolok meg sután.
Ez az, Chaejin, miért is ne. Egy fiatal srác csípőből letegez, te meg visszanyögsz egy „Jó napot”-ot…

Jinchan - 15. rész

54

Gongchan POV

Nyelnem kell egy nagyot, ahogy farkasszemet nézek a hyungon már eléggé feszülő, halványrózsaszín csipke…alsón? Nem, ezt azért nem nevezném alsónak. De ez nem változtat azon a tényen, hogy … észveszejtően beindító a látványa… Mert tényleg, az egész csak csipke, és akkor a feliratról még nem is beszéltem…
„SEXTOY” … Hát én itt fogok elájulni, komolyan mondom.
- Channie…? – ül fel hyung és legyezni kezd az arcom előtt.
- Édes a… bugyid? – nézek rá teljesen vörösen, mire ő is a füle tövéig pirul.
- Minhee volt… - sóhajt egyet. – De ez még… nem minden. – pillant el oldalra szégyenlősen.
- Nem minden…? – vonom fel a szemöldököm.
Csak megrázza a fejét.
Kezemet a mellkasára simítva visszadöntöm a matracra, majd csípője alá nyúlva átfordítom a hasára. Nem kellett volna. Felnyögök a látványtól, a kezeim pedig kontroll nélkül érintik a feneke csupasz részeit, majd ujjaim végighúzom a tanga vonalán, ezzel nyöszörgéseket kicsalva hyungból. Másik kezem a kis bolyhos nyuszifarokkal kezd játszadozni.
- Hyung… én nem tudom, kicsoda is pontosan Minhee… De megmondanád neki, hogy imádom? – suttogom, majd lehajolok, hogy aztán a bugyi által fedetlenül hagyott bőrt vegyem célba csókjaimmal.
- Ah, mit csinálsz? – nyög fel halkan, és a könyökeire feltámaszkodva hátranéz rám.
- Semmi rosszat. – mosolygok rá, aztán finoman megharapom.
Jobbnak látja inkább visszafeküdni, a párnába fúrja az arcát és úgy tűri, amit teszek vele.
Miközben a bőrét csókolgatom, ujjaimmal félrehúzom a tangát, hogy hozzáférjek a bejáratához. Két ujjal kezdem dörzsölgetni, közben ajkaimmal feljebb haladok, a hátát kezdem kényeztetni, néha szívogatva, néha finoman harapdálva.
Egyre feljebb haladok, már a lapockáinál járok, mikor hyung megemeli a csípőjét, mégjobban nekinyomva a fenekét az ujjaimnak.
- Mit szeretnél, Jinyoungie ~ ? – hajolok fel a füléhez, fogaim közé véve a fülkagylóját.
Eközben egyik ujjam végét óvatosan belé csúsztatom.

Jinyoung POV

Egek… Komolyan nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lesz az az izé Channiera… De persze, mint mindig, Minheenek most is igaza lett.
- Mhh… Channie! – nyüszítek fel, ahogy az ujja, hacsak egy kicsit is, de belém merül.
Egyből elszégyellem magam és a számra csapom a kezem. Viszont amikor beljebb tolja, még így sem tudom magamban tartani a hangokat. Így azért már kicsit kellemetlenebb, de Channie combomnak nyomódó merevedése és csókjai feledtetik velem mindezt.
- Channie… Had forduljak meg…- suttogom a párnába.
Felemelkedik rólam, persze, csak annyira, hogy át tudjak helyezkedni a hátamra, majd a lábaim közé fészkelve magát összesimul velem odalent. Mindketten jólesően felsóhajtunk, s egyszerre kapuk a másik ajkai után.
Miközben csókolózunk, ujjai ismét munkába fognak, és a tágításom újonnan kezdetét veszi. Már könnyebben viselem, ahogy az első ujjai megint belém merül, így az mélyebbre jut. Lassan elkezdi ki-be húzogatni. Gyorsabban veszem a levegőt, próbálok nyugodt maradni, és megszokni az érzést.
- Ügyes vagy, nagyon jól csinálod. – simítja meleg tenyerét a hasamra, és a bőrömet kezdi cirógatni.
Halványan rámosolygok, majd az ajkamba harapok, mikor a második ujja is becsusszan az első mellé. Ez azért már jobban feszít, de még mindig nem fáj, csak kissé kényelmetlen… Óvatosan ollózik bennem, és érzem, hogy tágulok is, egyre könnyebben.
Ezalatt ujjai egyre feljebb barangolnak a testemen, már a nyakamon simítanak végig, aztán az ajkaimon, és végül közéjük nyomulnak.
Először nem fogom fel, mit szeretne, de aztán amikor már a harmadik ujját tolja belém alul, azt hiszem, felfogom.
Szétnyitom a szám, bekapva az ujjait és bár kissé bátortalanul, szopni kezdem őket. Furcsa érzés belegondolni, de… most Channie ujjai elöl és hátul is bennem vannak… Rettentő mód vörösödök el a gondolatra és a kezeim mögé rejtem az arcom.
- Ne bújj el, Hyung, gyönyörű vagy így… - suttogja rekedtes hangon, aminek nem tudok ellenállni.
Kissé vonakodva ugyan, de lerakom magam mellé a kezeimet, azonban amikor kicsit erőteljesebben kezd ujjazni, jobb kezemmel az alkarjára markolok egy elég magas nyögés kíséretében. Erre csak elmosolyodik és lassan, kimérten végignyal az ajkain, folytatva a tevékenységét.
- Cha..Channieh… Szerintem.. eléhg.. – préselem ki magamból a szavakat nagy nehezen, közben átölelve a nyakát, hogy lehúzhassam magamhoz egy csókra.
Elvigyorodva hajol az ajkaimra, és szenvedélyesen kezd csókolni, miközben az ujjait lassan, fokozatosan távolíja el belőlem. Amint ezzel megvan, szabaddá vált kezével a belsőcombom simogatásába fog, ami miatt aprókat sóhajtok a szájába.
Hirtelen válik el tőlem, egy nagyobb cuppanás kíséretében. Kelletlenül döntöm hátra a fejem, s már ott tartok, hogy panaszkodjak, mikor meglátom, hogy nagy sietséggel bontogatja az övét. Áh, szóval csak annyi a gond, hogy nem bírta tovább a nadrágjában… Önkénytelenül elvigyorodok, és felülve segítek neki lehúzni a nadrágját.
- Mi az, hyung, türelmetlen vagy? – mosolyog rám huncutul, majd megragadja a kezem és az ágyékához húzza.
Halkan felnyögök, ahoy a tenyeremmel érzem, milyen kemény és forró.
- Már nem kell sokáig várnod. – hajol hozzám, hogy egy rövid csókot válthassunk, aztán teljesen kibújik a nadrágjából, és a felsőjét is egy mozdulattal eltávolítja magáról.
Hirtelen vágyat érzek arra, hogy az ölébe másszak. Lassan, de biztosan meg is indulok felé, amire először egy kérdő tekintettel reagál, majd mikor realizálja a helyzetet, egy széles mosoly jelenik meg az arcán, és a fenekembe markolva húz magára.
Beharapom az alsó ajkam, és kissé ijedt szemekkel bámulok az övéibe. Aztán a kezdeti meglepettség elmúltával megérzem a péniszét a fenekemnek nyomódni. Hiába van rajta az alsó, rajtam meg a tanga, így is elég intenzíven érzem őt. Zavaromban a nyakába temetem az arcom, és átölelem a hátát.

Gongchan POV
Ha már egyszer ilyen szépen belecsücsült az ölembe, úgy döntök, kínzom egy kicsit. Lassan elkezdek mozogni alatta, neki-neki nyomva magam a bejáratának, egyre erősebben és gyorsabban, ahogy már én sem bírok nyugton maradni.
Jinyoung feje erőtlenül hullik a vállamra, és erősen a bőrömbe marva szorít magához még szorosabban, miközben édesen nyögdécsel és nyöszörög a fülembe.
A nyakához hajolok, és ott veszem kezelésbe a hamvas bőrt csókjaimmal, csak, hogy még jobban megőrjítsem. Azt akarom, hogy elfogyjon a türelme, és ő maga kérjen meg rá.
Egy kis időre megállok, és csak finoman cirógatom a hátát a pólója alatt, majd egy mozdulattal lerántom róla a ruhadarabot.
- Már zavart… - csókolok az ajkaira.
Félénken elmosolyodik, aztán visszahajtja a fejét a vállamra.
Érzem, hogy levegőt vesz, hogy mondjon valamit, és ezt a pillanatot találom a lehető legjobbnak. Hirtelen egy hatalmasat lökök felfelé a csípőmmel, ezzel egy hangos nyögést kicsalva belőle, majd megérzem a fogait a vállamba mélyedni. Felmorranok a fájdalmas érzésre.
- Channie… - hajol hátra, hogy a szemembe tudjon nézni. – N-ne haragudj, nagyon fá-- ?
Nem hagyom, hogy befejezze, ellentmondást nem tűrve marok ajkaira, és követelőzve kezdem csókolni, közben magam alá döntve törékeny testét.
Míg egyik kezemmel a feje mellett támasztom magam, a másikkal nagy nehezen leszenvedem magamról az alsót, majd, mikor már szabad, újra felnyúlok a már előkészített lyukba, és a lehető legcsábítóbban igyekszem benne mozgatni az ujjaimat, olykor egy-egy kört leírva velük.
- Ah, Channie! – kiált fel hyung elkínzott hangon, ahogy miközben még mindig ujjazom, merevedésemet a combjának dörgölöm.
- Mi az, hyung? – hajolok a füléhez, és finoman ráharapok.
- Ne játsz… ah, na játszadohzz…! – csapja hátra a fejét, és egy édes, kéjjel teli nyüszítést hallat.
- Hanem mit csináljak? – nyalok végig a nyakán, majd az állkapcsa alatt egy kicsit megszívom a bőrt.
Hiába, nekem sem könnyű türtőztetni magam, és nem mindent feledve nekiesni. De hallani akarom a szájából.
- Chan… hmm…
Nem hagyom, hogy tovább folytassa a mellébeszélést, lehajolok hozzá és mélyen megcsókolom.
- Mondd ki. – suttogom az ajkai közé, enyhén ráharapva a nyelvére. – Mondd ki…
A hatás kedvéért még nyögök is egyet a szájába, majd eltávolodva tőle nézek mélyen a szemeibe, közben finoman simogatva belül.
- Mondd ki. – simítom a tenyerem az arcára, és hüvelykujjammal az ajkait kezdem cirógatni.
- … Kívánlak… Kérlek, Channie… - suttogja lecsukódó szemekkel. – Érzeni akarlak… Kérlehk… - mar a vállamba, miközben a nyelvét kidugva megérinti vele az ujjam.
- Én is, hyung. – mosolygok le rá, majd kihúzom belőle az ujjaimat, most már tényleg véglegesen.
Lehajolok hozzá, hogy csókolhassam, miközben a bejáratához illesztem magam, és lassan, a lehető legkörültekintőbben hatolok belé.

Jinyoung POV

Nem bírom tartani magam, halkan felszisszenek, mikor belém csúszik. Azt azért nem mondanám, hogy fáj, de lényegesen jobban feszít, mint az ujjai.
- Hyung, nézz rám. – hallom Channie lágy hangját.
Engedelmeskedve szavainak, lassan rá emelem a pillantásom, és a szemeibe nézek. Halványan elmosolyodom a látványától, olyan aranyos, ahogy aggódó tekintettel vizslatja az arcom.
- Csak engem nézz, rendben van? – csókolja meg kedveskedve a homlokom, mire bólintok egyet.
Küld felém egy bíztató mosolyt, aztán óvatosan mozogni kezd. Kicsúszik egy-egy fájdalmasabb nyögés a számon, de igyekszem tényleg csak rá koncentrálni, ahogy kérte, nem veszem le a szemem az arcáról. Mellesleg… Hihetetlenül szexi a látványa így, szóval, még ha akarnék, sem tudnék másra figyelni jelenleg.
Lassan lecsukódnak a szemhéjai, ahogy már tágabb vagyok körülötte, és könnyebben mozog, az ajkai pedig résnyire nyílnak.
Már szinte nem is kényelmetlen az érzés, egyre inkább élvezem én is, ezért lökök egyet a csípőmmel, hogy a tudtára adjam, csinálhatja bátrabban.
Egy meglepett nyögést hallat, majd, mint derült égből villámcsapás, az ajkaim után kap, és egy szenvedélyes csókban részesít.
Eközben egy viszonylag gyors tempót diktál a csípőjével, de még mindig figyel, nehogy fájjon. Nem hiszem el ezt a kölyköt…
Bele-belenyögök a szájába, ahogy a kéj ténylegesen átveszi a tompa fájdalom szerepét.
- Channie… mh.. mééhg… - motyogom az ajkai közé, miközben átkarolom a nyakát, és a tarkójánál a tincsei közé túrok.
Egy utolsó, alsó ajkamat érő finom harapás után eltávolodik tőlem, de csak annyira, hogy a tekintetünk egybefonódhasson, majd egyik kezét a combom alá vezeti, így felemelve azt, és nagyobb sebességgel és erővel löki belém magát.
- Ahh, eh..ez az, Channieeeh… mhh… hhhmm ..
Egy hihetetlenül magas sikoly szakad ki belőlem, mikor Channienak sikerül olyan szöget találnia, hogy elérhesse azt a pontot, ami a legnagyobb élvezetet nyújtja.
Nem tudok mást csinálni, csak nyögni és vonaglani alatta, teljesen elborul az agyam attól, amit velem művel… Mintha nem is önmagam lennék, azt sem tudom, miket mondok neki. Bár, talán ez jobb is így, máskülönben hetekig vöröslene az arcom, akárhányszor meglátom.
Ahogy már ő is érzi, hogy mindketten a végét járjuk, a nyakamba hajtja a fejét és egy lassabb tempóban, de annál erőseben kezd mozogni, minden egyes lökésével telibe találva a prosztatámat.
Bele sem merek gondolni, hogy mennyire hallatszunk ki…

Chen POV

Magamban halkan kuncogva figyelem az én csodálatos páromat, ahogy megállás nélkül fel-alá mászkál a lakásban, nyugtalanul tördelgetve az ujjait.
- Hé, Baby, nyugi… - lépek mögé és karolom át a derekát, egy apró csókot égetve a nyakára.
- Ahj, Chen-ah… - sóhajt fel gondterhelten, majd egy kis fészkalódás után megfordul az ölelésemben. – Biztos, hogy rendben lesznek?
- Mondd csak, gond volna a hallásoddal? – mosolygok rá kedvesen, és jobb kezemmel végigsimítok az arcélén. – Szeretkeznek, jó hangosan. Nem hinném, hogy Jinyoung ezután is megijedne. – nevetek fel halkan.
- Biztos vagy benne? – harapja be az alsó ajkát.
- Teljes mértékben. – mosolyodom el, és egy rövid csókot nyomok a szájára.

JinChan - 14. rész

88

Jinyoung POV

Azért erre őszintén nem számítottam volna…. Az egész szoba tele van Channie rajzaival, és… az összesen én vagyok. Egyszerre vagyok sokkolt, és a szívem mélyéig meghatott. Channie… Tényleg csodálatosan rajzol, és mindezt emlékezetből…
- Ne haragudj, ezekről… megfeledkeztem. – lép mellém kínosan a hajába túrva.
Felé fordulok és enyhén könnyes szemekkel nézek rá, bágyadtan mosolyogva.
- Hyung…?
- Channie… Szeretlek! – csimpaszkodok a nyakába és bújok hozzá.
- H-hogy mit csinálsz…? – kérdezi döbbenten, miközben a kezei tőle még sosem tapasztalt mértékű bizonytalansággal csúsznak a derekamra.
És nekem is csak most koppan, mit is mondtam az előbb. Ez most komolyan… kicsúszott? Lehetséges ez egyáltalán? … Ezek szerint lehetséges. Hát, most már mindegy.
- Szeretlek. – távolodok el tőle annyira, hogy a tekintetünk találkozhasson.
Először csak bámul rám, mint aki szellemet látott, de aztán felderül az arca, és szélesen mosolyogva csókol meg.
Most először nem érzem magamnak elesettnek, miközben csókolózunk, most csak színtiszta örömöt érzek mindenemben. Felkuncogva karolom át a nyakát, miközben viszonzom a csókját, majd ahogy egyre hevesebbé válik a csókunk, a tarkójánál beletúrok a hajába. Channie tenyerei sem bírnak egy helyben maradni, egyik keze a csípőmre vándorolva von közelebb magához, a másik pedig besiklik a felsőm alá, és a hátamat kezdte cirógatni.
- Hé, srácok, kértek… - toppan be nagy hévvel Chen, de mikor meglát minket, elapad a szava. - … sütit… ?
Ijedten rebbenünk szét és mindketten pirosló arccal nézünk a minket megzavaróra.


- Dae hyung… - intéz felé Channie egy jelentőségteljes pillantást, mire szegény srác sután elmosolyodva hátrál ki a szobából, gondosan becsukva maga után az ajtót.
- Channie… Nagyon szépen rajzolsz. – mosolygok rá, újból átkarolva a nyakát és cicásan pislogok fel rá.
- K-Köszönöm… - mosolyodik el kicsit félénken, enyhe pírral az arcán.
De édes…! Még sosem láttam őt úgy, hogy zavarban van… Akkor ezért mondogatja állandóan, hogy aranyos vagyok… Mert ő nagyon édes így!
Na… tessék, előjött belőlem a nagybetűs Hyung.
- Uhm… Szeretnél valamit csinálni, vagy…? – simít végig az arcélemen.
Egy pillanatra lehunyt szemekkel élvezem az érintését, aztán eleresztem és lehuppanok az ágyára.
- Nem is tudom… - gondolkozom el – Mi lenne, ha megnéznénk, van e még abból a sütiből? – vigyorodom el.

Gongchan POV

- Renden, menjünk. – lépek elé és a kézen fogva Hyungot felsegítem, majd így megyünk le a konyhába, ahol a bátyámék turbékolnak éppen.
Megköszörülöm a torkom, hogy észrevegyenek. Felénk néznek, majd ahogy meglátják a kezünket, szélesen mosolyogva összenéznek.
- Van még süti? – nézek rájuk kiskutya szemekkel.
- Mi az, nem elég édes neked Jinyoung-ah? – vigyorodik el Suho.
Oldalra sandítok, hogy megnézzem, az említett mit reagál, és azt kell, hogy mondjam, nem kell csalódnom. Most is ugyan olyan szép ki paradicsom lett, mint szokott.
- Jól van, nyugalom, persze, hogy van még süti. – lágyulnak meg az arcvonásai, és egy csókot hintve Chen szájára kicsusszan a párja és a konyhapult közül, hogy előszedje a krémes finomságot.
- Hú, nagyon jól néz ki! – csillannak fel Jinyoung szemei, ahogy meglátja az édességet. – Milyen süti ez?
- Családi recept. – mosolyog büszkén a bátyám. – Szigorúan titkos. – kacsint egyet, majd kivesz egy szeletet és az én kezembe adja, mire kérdőn nézek rá.
Suho csak Jinyoungra néz, aztán rám, és végül megint Jinyoungra, majd elmosolyodik.
Óh, azt hiszem, vettem az adást!
- Hyung… - simítom a kezem a csípőjére, és magam felé fordítom. – Mondd, hogy ááá! – emelem a szája elé a sütit vigyorogva, mire ártatlanul pillog rám, aztán egy kicsit kinyitja a száját. – Naa… Ennél azért nagyobb Á kell, hogy ez itt beférjen. – kuncogok halkan.
A szemem sarkából látom, ahogy Chen átkarolja a bátyám derekát és suttog neki valamit, mire az a fejét csóválva finoman hasba könyököli. Nem is akarom tudni…
Hyung engedelmesen nyitja nagyobbra a száját, így már bele tudom tolni a süti végét, amit készségesen leharap és miután egy kicsit nyammog rajta elégedett arccal nyeli le.
- Isteni finom.
Angyali mosolyát az ajkain elkenődött tejszínhab teszi még édesebbé.
- Ehm, Hyung… - nézek az ajkaira, de láthatóan nem érti, mi a „gond”, így önállósítva magam egy csókkal tisztogatom meg a száját.
- Tiszta tejszínhab voltál. – magyarázom, miután elhajoltam tőle.
- Óh. – pirul el egy kicsit. – Köszönöm… - süti le a szemeit szégyenlősen.
- Szerintem vigyetek fel néhányat egy tálon a szobába, ha ezt így akarjátok folytatni. – vigyorog ránk Chen, amire én szemforgatva ciccenek, Jinyoung hyung meg csak csendben pirulgat tovább.
- Channie? – néz rám hyung kérdőn, mire bólintok egyet és visszaindulunk a szobámba.

- Egyébként… - ülök le egy fotelbe, őt az ölembe húzva – Csodálatos hangod van. – nyomok egy rövid csókot ajkaira.
- … Channie… Ne mondj ilyeneket… - fordítja el a fejét.
- Miért ne? – simítom a hasára a kezem.

Jinyoung POV

- A hasamat ne! – hadarom olyan gyorsan, hogy csoda lenne, ha megértené, így a kezét is lefogom, nyomatékot adva a szavaimnak.
- Hogy…? – kúszik egy ravasz mosoly az arcára.
Ne…ne, ne, ne, ne…! Nem hiszem el, hogy mindig mindenből rosszul sikerül kijönnöm…
- Csak nem … érzékeny vagy itt, hyung? – csúsztatja be a kezét a pólóm alá, így a meleg tenyere közvetlenül találkozik a bőrömmel.
Összeszorítom a szemem és beharapom a szám, ahogy simogatni kezd. Nem fogok hangot adni… Nem…
- Lazíts… - harap finoman a nyakamba.
Egy döbbent sóhaj csúszik ki a számon, mir elégedetten elvigyorodik, s nyelvével végigszánt a nyakam teljes hosszán.
- M-mit csinálsz…? – kérdezem elfúló hangon, ahogy a keze egyre feljebb vándorol a testemen, már a mellkasomat barangolva be.
- Szeretgetlek. – ad egy rövid csókot a számra, aztán lejjebb haladva ajkaival végigcsókolgatja a nyakam,majd a kulcscsontommal kezd szórakozni.
A vállára döntöm a fejem és a pólóját markolom kínomban, de sehogy sem bírok egyhelyben megmaradni, így csak tehetetlenül ficergek az ölében.
- Channie… - nézek rá enyhén ködös, elkerekedett szemekkel, mikor megérzem őt a combomnak nyomódni.
Önkénytelenül halkan felnyögök az érzéstől, ahogy a lábamnak nyomódik.
- Mi az, Jinyoungie hyung? – indítja el a másik kezét is, ezúttal a combomon.
- S-semmi… - sóhajtok fel, ahogy a belsőcombomhoz ér és lágyan masszírozni kezdi.
Nem hiszem el ezt a kölyköt… Olyan természetességgel kerget az őrületbe, mintha egész életében ezt tette volna.
- Hiányoztál… - fordítja maga felé az arcom és egy gyengéd, de kellőképpen szenvedélyes csókba von.
Miután elválunk egymástól a karjaiba véve feláll és elsétál velem az ágyig, amin lassan végigfektet.
Megszeppenve nézek fel rá, ő pedig csak egy szívdöglesztő mosolyt villant felém, aztán gondosan felgyűri a felsőmet. Egek, mire készül már megint…? Ha így haladunk, akkor… Meglátja a.. amit Minhee rámerőszakolt, azt.
- Emlékszel még… - halkul el a hangja – arra az éjszakára, mikor fájt a pocakod? – húzza végig az egyik ujját a hasamon – Ugyan azt fogom csinálni, csak kicsit máshogy. – húzódnak féloldalas mosolyra az ajkai. – Ezt most élvezni fogod…
De… én akkor is élveztem…

Gongchan POV

Lassan lekúszom, egészen az alhasáig, majd miután egy játékos mosolyt küldök felé, nyelvemet a nadrágja pereméhez érintem, hogy aztán felfelé vegyem az irányt, hosszú nyálcsíkot hagyva magam után, egészen a szegycsontjáig. Közben tenyereim a combjait masszírozzák, olykor belsőcombjára tévedve. Jinyoung már most édesen sóhajtozik alattam, hát mi les vele később…?
Felhajolok hozzá és kedvesen végigsimítok az arcán, csókot lehelve a homlokára.
- Csak szólj, ha nem akarod, rendben?
- Channie… - karolja át a nyakam, mire elmosolyodom. – Nem fogok szólni… - húz le magához egy édes csókra.
Azt hiszem, elég bátorítást kaptam. Boldogan viszonzom a csókját, közben ravasz módon testén végigsimítva lecsúsztatom a kezem az ágyékára és körkörösen simogatni kezdem. Belenyög a számba a hirtelen érzéstől, így elválunk egymástól. A nyakára térek át, gyengéden harapdálom és szívogatom a bőrét, ügyelve, hogy azért nyomot ne hagyjak. Bár… Van egy olyan érzésem, hogy később úgysem bírom majd hidegvérrel.
Közvetlenül a fülem mellől hallom hyung édes nyöszörgését, apró kis nyögéseit, amik egytől-egyig szűkösebbé teszik a helyet a nadrágomban. Mikor ezek  hangok túl szenvedélyessé válnak, abbahagyom az ingerlését és visszatérek felsőteste kényeztetéséhez. Ahogy mondtam neki, csak úgy, mint akkor este, csókokkal lepem be a hasfala minden egyes pontját, de ezek most nem csak olyan ártatlan kis gyógypuszik. Sokkal nedvesebbek és forróbbak.
Hyung ujjai a hajamba kapnak, ahogy feljebb térve bal mellbimbóját fogom ajkaim közé és kezdem szopogatni. Kezemmel a nadrágja övét bontogatom, s nem is kell sok idő, hogy túljussak az akadályon.
Kiengedem a számból a megkínzott mellbimbót, amit egy reszketeg sóhajjal jutalmaz és feltérdelek, hogy kihámozhassam a gatyájából.
Már a sliccnél tartok, mikor hirtelen lefogja a kezem és riadtan néz rám.
- Mi a baj, mégsem szeretnéd? – helyezem a kezem az övére és lágyan megsimítom.
- N-Nem arról van szó, csak.. – pirul el – Ne nevess ki, oké?
- Oké. – húzom ki a kezem a fogásából és most már rendesen lehúzom a zipzárt, majd a nadrágját is teljesen letolom róla.
És akkor… Azt hiszem, rájövök, miért aggódott annyira Jinyoungie hyung…



JinChan - 13. rész

161

Jinyoung POV

- Te is hiányoztál nekem…  - bújok hozzá mégjobban – Soha többet nem csinálok ilyet…
Lassan eltol magától, és könnyes szemekkel nézünk egymásra szótlanul, majd egy halvány kis mosolyt festve arcára hajol közelebb, hogy lecsókolgassa a sós cseppeket az arcomról. Szorosan összezárt szemhéjakkal és minden bizonnyal piros arccal viselem a gondoskodását, azután pedig még sötétebb vörösre váltok, ahogy ajkait az enyémekre tapasztja, és úgy csókol, mintha bármelyik pillanatban köddé válhatnék a karjaiban. Kis tétovázás után viszonzom a csókját, amit egy mosollyal jutalmaz.
Bae persze nem állhatja meg, hogy tönkretegye ezt a csodás pillanatot, úgy határoz, hogy ő is beszáll, és hol az én, hol Channie arcát kezdi összenyaldosni.
Nevetve válunk el egymástól és nézünk a kutyusra, aki csak ártatlan szemekkel csóválja a farkát.
- Uhm… Nem megyünk be? Kezd hideg lenni és… nem tudom, mennyire lehet ez így kényelmes neked… - nézek félénk mosollyal az alattam lévőre, aki beleegyezően bólint, így mindketten feltápászkodunk.
Felkapom a földre hajított cucctáskámat, és visszafordulok felé, hogy kinyissam az ajtót, és akkor észreveszem… a … virágot.
- Channie..? – nézek a csokorra, majd rá, majd ismét elpirulva lehajtom a fejem, ahogy egy édes mosolyra húzza ajkait.
- Ó, láod, majd’ elfelejtettem… Ez a tiéd. – nyúl az állam alá, hogy felemelj a fejem, és a kezembe nyomja a virágot, amire már végképp nem tudok értelmes választ adni, így marad a jól bevált módszer.
A torkomban dobogó szívvel lépek elé és egy esetlen puszit adok az arcára, aztán olyan gyorsan lépek hátra, hogy magam is meglepődöm.
- Most már tényleg menjünk be… - sietek el mellette, szándékosan nem rá nézve.
Úgy is tudom, hogy fülig ér a szája…
- Hagyd a cipőt, a kabátot akaszd csak fel és ülj le nyugodtan a kanapéra a nappaliban. Én addig… vázába teszem a virágot.

Gongchan POV

Mosolyogva huppanok le, a kanapé karfán dobolgatva ujjaimmal, míg ideér. De ahelyett, hogy leülne mellém, elsétál az ülőgarnitúra előtt és helyet foglal a zongoránál.
Kérdőn nézek rá, de bennem reked a szó, ahogy belém hasít a felismerés, mikor felhajtja a tetejét és néhány papírt helyez a kottatartóra. Hyung…
Megköszörüli a torkát, majd egy utolsó mély lélegzetet vesz, és kecses ujjai elkezdik táncukat a billentyűkön. Egy ideig csak a bevezetést játssza, aztán rendesen elkezdődik a dal, és akkor…. Akkor felcsendül a mennyei hang, amit azt hittem, sosem fogok hallani.
Teljesen magába szippant az egész, a kellemes, mégis kétségbeesett zongorajáték, a tiszta, gyönyörű éneke, az ajkai, ahogy mozognak, és a szeme, ahogy néha felém néznek. Most már tényleg kétség sem fér hozzá, szerelmes vagyok ebbe az angyalba…
A dalban összefoglalta mindazt, amin keresztülmentünk, és keresztülment ő, a találkozásunktól kezdve és folyton a bocsánatomat kérte…. De az utolsó sor… A tüdőmben rekesztette az összes levegőt.
„Kérlek, bocsáss meg, hogy szerethesselek” …

Úgy indulok el felé, akár egy újszülött gazella, bizonytalan lábakkal, lassan, nehogy felbukjak. Mögé lépek és letérdelve a dereka köré fonom a karjaimat és ujjaimmal a mellkasát cirógatom.
- Sosem tudnék rád haragudni, Hyung… - csókolok a hátára a felsőjén keresztül. – Szeretlek…
Boldogan suttogom az utolsó szót, majd mosolyogva dörgölőzöm a hátához.
Remegve fogja meg az őt ölelő karjaimat és hallom, ahogy a szíve dübörög és gyorsan lélegzik.
- Channie… - tart egy kis szünetet – Túl kedves vagy hozzám… - sóhajt egyet, majd finoman lefejti magáról a karjaimat, hogy felállhasson.
- De hisz az előbb mondtam, Hyung… - állok talpra én is, hogy a kezeim közé foga hibátlan arcát nézhessek a szemébe. – Szerelmes vagyok beléd, és ezen nem változtathat senki és semmi… - simítom meg az orcáját hüvelykujjammal, majd a kezeimet áthelyezem a derekára, úgy vigyorgok le rá.
Olyan édes, hogy zavarban van… enyhén beharapja az alsó ajkát, majd félénken pillant fel rám, mintha engedélyt kérne, vagy megerősítést, mire végigsimítok az oldalán.
Igen, Hyung, azt várom, hogy te csókolj meg engem.
Még egyszer utoljára a szemembe néz, majd lehunyja pilláit és végre a sajátomon érzem az ő ajkait.
Eleinte csak ott van, aztán bizonytalanul mozdul egyet, amit viszonzok is, de többet nem teszek. Azt várom, hogy most ó legyen az, aki irányít. Bátorításként egyik tenyeremet az arcára helyezem és cirógatni kezdem a bőrét.
A kívánt hatás pedig nem várat magára tovább. Bár továbbra sem magabiztosan, de most már rendese csókol, miközben a felkaromba kapaszkodik. Határozottan ő a legaranyosabb (és legszebb) srác, akivel valaha is találkoztam életemben… Csak bírjam visszafogni magam a közelében…
- El sem tudod képzelni, mennyire boldog vagyok most… - adok egy utolsó, rövid pillangócsókot nedves ajkaira, majd a vállára hajtva a fejem ölelem magamhoz.
- Nem kell elképzelnem… - ölel át ő is kissé habozva.
Nem hiszem el őt… Hogy lehet ennyire ennivaló? … Ennivaló… Hmm… Felf---
Na, oké, ezt most fogom abbahagyni…
- Channie… Nem akarok ünneprontó lenni, meg semmi, de… - néz fel rám, majd elpirul. – Éhes vagyok.
Szerintem ezt a tüneményes arcot látva, amit itt levágott, akkora imádat csillan meg a szememben, mintha minimum egy édes kiscica lenne. De nem, ő Jung Jinyoung, ami a világ összes cuki dolgánál édesebbé teszi.
- Akkor együnk. – simítom meg az arcát.
- De… Tudod, egy hete nem voltam itthon… és… - harap a szájára.
Áh, szóval itt a gond. Semmi vész, megoldjuk.
- Menjünk át hozzánk. – ajánlom fel, megfogva a kezét. – Mit szólsz?
- … Biztos jó ötlet ez? – néz aggodalmasan. – Nem hinném, hogy Suho hyung szívesen látna jelenleg… - fordítja el a tekintetét.
- Butus hyung… - fordítom vissza a fejét. – Senki sem haragszik rád… Ő is és Chen is aggódtak érted… Nem lesz semmi baj. – szorítom meg a kezét. – Mi több, még örülnének is neked, higgy nekem! – csókolom homlokon.

Jinyoung POV

- Biztos, hogy bemehetek…? – torpanok meg a bejárat előtt és félve nézek Channiera.
- Biztos. – simogatja meg a felkarom, majd miután kinyitotta az ajtót, szelíden betol rajta.
- Megjöttünk! – kiáltja el magát, mire, mint varázsütésre, Suho és Chen megjelennek az előszobában, szélesen vigyorogva.
- megmondtam, Chan-ah. – húzza ki magát büszkén hyung, mjd flém fordulva lágyan elmosolyodik.
- Ne nézz már ilyen rémülten, nem bántalak. – nevet fel. – Az már csak a kisöcsémen múlik, hogyan büntet meg. – nyal végig ajkain eg perverz mosoly kíséretében, mire ez másodperc alatt pirulok el Channieval együtt.
- Hyuuuung! – sipákol fel a mellettem álló. – Nem mindenki él olyan szexuális életet, mint ti ketten! – fújja fel az arcát, amin normál esetben még nevetnék is, de most inkább csak tovább vörösödöm attól, amit mond.
- Nyugi van, csak vccelek, nem kell mindent olyan véresen komolyan venni… - emeli fel a kezeit védekezően, majd felkuncog ahogy Chen hirtelen a yakába csókol.
- Ehm,… Igazából azért jöttünk, mert Jinyoung hyung éhes és nincs kajája, szóval… Mielőtt még felfalnátok egymást, adhatnátok valamit enni. – vigyorog Channie a két szerelmesre, akik készségesen veszik az irányt a konyha felé.

Gongchan POV
- Csupa olyan vagy, Hyung… - nevetek fel, majd az ujjammal letörlöm a szája sarkából a paradicsomszószt, hogy utána lenyalhassam.
- Channie… - pislog rám hyung kerek szemekkel, de aztán csak aranyosan mosolyog egyet és folytatja az evést.
- Jól laktatok? – lép be Suho az ebédlőbe.
Mindketten hevesen bólogatunk és megköszönjük az ételt.
Miközben leszedjük az asztalt, Suho mond valamit Jinyoungnak, amit nem hallok, de abból ítélve, ahogy szegény reagál, talán jobb is.
- Akkor… Mi most szerintem felmegyünk. – nézek a tesómékra, majd Jinyoungra, hogy van e bárkinek ellenvetése, de miután mindenki  beleegyezni látszik, kézen ragadom Jinyoungot és felvezetem a szobámba.
- Menj csak, nem kell félni. – suttogok a fülébe, és a kilincsen lévő kezére helyezve sajátomat kinyitom az ajtót.
- Azta. – bukik ki belőle őszinte döbbenettel, ahogy meglátja a falakon sorakozó rajzokat, amik… mind őt ábrázolja…. amikről én tökéletesen elfeledkeztem.

JinChan - 12. rész

74

JinYoung POV

- Jinyoung-ah! – hallok egy kiáltást magam mögül, amitől egyből elmosolyodom.
- MinHee… - fordulok meg, még épp időben.
Nagy erővel vetődik rám, szorosan a nyakamra csimpaszkodva, mint aki még az életet is ki szeretné szorítani belőlem. De nem bánom, nagyon rég nem láttam már. Bae is elkezd boldogan csaholni, és farkcsóválva jár körül minket.
- Hiányoztál, Babo. – kuncog fel, majd elenged és az kezdeti mosoly helyett komolyra vált a tekintete. – Szóval nagy a baj?
- Nem tudom… De majd elmesélem, ha nyugodtabb helyen leszünk. – futtatom körbe a tekintetem a zsúfolt állomáson.
- Persze. – mosolyodik el halványan. – Nem parkolok messze, gyertek!

- Hát te hülye vagy! – csattan fel hitetlenül. – Csak ennyi a gond? A szívbajt hoztad rám, azt hittem, rosszabb… - fújja ki a levegőt.
- De Minhee… Nekem ez nagy gond… Nem tudom, mi van velem, érted? – túrok idegesen a hajamba. – És most biztos utál… - hunyom le a szemeim, hogy a gyülekező könnyek ne folyhassanak végig az arcomon. Nem akarok sírni…
- Ahj, Jinyoung-ah… - fogja meg a kezem lágyan. – Azok alapján, amiket mondtál, nem hinném, hogy képes lenne utálni… - húzza ajkait egy bátorító mosolyra. – De abban biztos lehetsz, hogy aggódik érted. Gondolj bele… Este még ott voltál, reggelre pedig hűlt helyed… Szerintem hívd fel.
Ajkamba harapok, pár pillanatig habozva, mielőtt válaszolnék neki.
- De… Nem tudom a telefonszámát… - nézek el oldalra.
Persze… Miért is nincs meg a száma? Annak kellett volna az elsőnek lenni, mikor megismerkedtünk, nem? De mindegy… Amúgy sem lenne hozzá bátorságom. Félek a reakciójától.
- Na és akkor most mit fogsz csinálni?
- Nem tudom… Fogalmam sincs. Várok? – pillantok fel rá óvatosan.
- Mégis mire vársz? Arra, hogy mindketten teljesen összeomoljatok, vagy mi? – vesz egy mély levegőt. – Figyelj… Kedveled őt, igaz? – vált finomabbra a hangja.
- Azt hiszem,… igen? – motyogom magam elé.
Ez olyan furcsa így szavakba öntve… Persze, érzem, hogy így van, de hallani mégiscsak más…
Folyton bámul rám és már nem tudom, merre nézegessek kínomban. Keresnem kell valami kibúvót, különben teljesen lefegyverezne.
- Ó, majdnem elfelejtettem! – ugrok fel a székről és az előszobába sietek, hogy elővegyek valamit a táskámból.
Komolyan képes lettem volna elfeledkezni róla…?
- Boldog születésnapot, Minhee-ah! – nyújtom felé a tasakot széles mosollyal az arcomon. – Igaz, két nap késéssel, de … Nem felejtettem el.
Egyből felpattan, hogy egy szoros ölelésbe vonjon és egy nagy cuppanóst adjon az arcomra. Felnevetve karolom át a derekát és viszonozva kedvességét, hosszú puszit nyomok a homlokára.
- Kinyitod? – mosolygok le rá, mire egy határozott bólintással felel.
Újra helyet foglal, én is leülök vele szembe és izgatott mosollyal, az ujjaimat tördelve figyelem, mit reagál.
- Jinyoungiee! – néz rám csillogó szemekkel, miközben előhúzza a csomagban rejlő két limitált kiadású yaoi mangát, majd nevetve kérdezi: - Nem néztek rád furán az eladók?
- Az egyik elég érdekesen méregetett, a másik pedig … Fura volt, olyan boldogan még nem mosolygott rám egy eladó sem. – kuncogok halkan. – Tetszenek azért? – kérdezek rá az egyértelműre, csak, hogy halljam is, ne csak lássam.
- Hülyülsz? Imádom! De… Hogy jutottál hozzá?
- Az maradjon csak az én titkom. – kacsintok rá egy sejtelmes mosollyal az arcomon. – A többit meg sem nézed?
- Többit? – kukkant bele a tasakba, és elbűvölt tekintettel húzza elő belőle az egy csomag mangafilcet.
- Nem felejtettem ám el, hogy szeretnél egy saját mangát…
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm ~ ! – ölel meg ismét jó szorosan.
- Ugyan… Mire valók a barátok… - simogatom meg a haját.

Igen… a barátok. Ezek után megállás nélkül a problémámról volt szó, sosem hagyott menekülni, amint végzett a munkával, bejött az ideiglenes szobámba és öntötte belém a lelket, tanácsokat adott, megpróbált jobb belátásra téríteni. Azt mondta, van jövőnk. Hogy nem szabad egy ilyen „bugyuta” dolog miatt elrontanom. A szívem mélyén pedig mindig egyetértettem vele, de még túl erős a makacsságom, hogy ezt bevalljam neki.
És mégis mivel töltöttem azt az időt, míg Minhee nem volt itthon? Készítettem valamit Channienak. Készítettem…? Nem ez a megfelelő szó… Nem is tudom, mi lenne a legjobb. De van neki valamim, valami olyanom, ami talán elég lesz ahhoz, hogy megbocsásson nekem.

Kopogtatnak az ajtón, így villámsebességgel söpröm be a lapokat az ágy alá és, mint egy igazi jó kisfiú felpattanok az ágyamra.
- Szabad! – szólok ki, az ajtó pedig már nyílik is és egy sejtelmesen mosolygó Minhee lép be rajta.
Gyanúsan sejtelmesen mosolyog, rosszat sejtek. Összeráncolt szemöldökkel figyelem, ahogy elém ér.
- Hoztam neked valamit. – szélesedik vigyorrá a mosolya, ahogy a bevásárlótáska tartalmát kiönti mellém az matracra.
- Ezt én nem veszem fel! – meredek rá kikerekedett szemekkel, míg ő csak szüntelenül vigyorog.

GongChan POV

Suho aggódik értem. Chen is… Azt mondják, fogytam is. Szerintem nem…
Még csak alig egy hét telt el, mióta nincs itt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Megszámolni sem tudom, hányszor mentem el hozzá, és kopogtattam az ajtaján percekig. De válasz sosem jött. Mikor akar visszajönni? Nem mehetett el végleg… Az nem lehet, ugye…?
Akaratlanul is könnyek gyűlnek a szemembe, de rendíthetetlenül figyelem a víz fodrozódását, ahogy a szél lágyan nyaldossa a patak felszínét. Minden nap lejövök ide. Gondolkozom. Jinyoungon.
Sosem találkoztam még hozzá hasonló valakivel… Ő olyan… más? … Különleges. Vagy én nem is tudom, de az első pillanattól kezdve, valami tudat alatt vonzott hozzá, vele akartam lenni és mindent tudni akartam róla. Akkor még… nem tudtam, mi miatt, őszintén, nem is érdekelt, csak követtem az érzéseimet. De most már azt hiszem, megértettem.
Hiszen ki más lenne képes így hatni egy emberre, ki más tudná egyetlen mosolyával bearanyozni a napját, egyetlen érintésével felperzselni a bőrét és minden porcikájával magához vonzani, ha nem az a valaki, akibe tényleg szerelmes…? És mégis ki más tudna ekkora sebet okozni neki, anélkül, hogy egy percig is hibáztatná és haragudna rá miatta…?
Én csak kétségbeesetten vissza akarom őt kapni, addig tartani a karjaim között, míg világ a világ, soha többé nem ereszteni…
Ha visszajönne, én… Nem tudom, mi lenne az első, amit tennék, őszintén nem tudom. Ha visszajönne…
- Visszajön. – szól egy hang mögülem, mire ijedten megugrok.
- Hyung… - fordítom felé a tekintetem és némán figyelem, ahogy leül mellém a stégre.
- Már nem bírja sokáig. – néz el a távolba.
Döbbenten pislogok rá. Ezt meg mégis honnan veszi? És hogy érti?
- Hyung….?
- Szeret téged, Chan-ah, csak még fél bevallani magának.
És ezzel a mondattal feláll, hogy mint ha mi sem történt volna, elsétáljon, itthagyva engem az összekuszált gondolataim közepén.
Szeret… Szeret… Mégis…? Honnan szed ilyeneket?
A szívem önkénytelenül kezd gyorsabban verni, a tenyereim pedig verítékeznek. Mi van, ha… igaza van?
Remegő végtagokkal állok talpra, és szaladni kezdek vissza a házunkhoz. Nem hittem volna, hogy egy mondat képes kiszakítani a tömény önsajnálatomban, de mégis… most először, mióta elment, úgy érzem, élek.
Mit sem törődve a döbbenten pislogó Chennel és a szélesen mosolygó bátyámmal rohanok fel a szobámba és ötözök át valami… különlegesebbe.
Megint elmegyek hozzá. Ha nem lesz ott,… akkor… várok, de nem fogom feladni, ezúttal nem. Most érzek valamit, odabent, a bordáim között. Van reményem, és ez mindennél erősebb.

Jinyoung POV

El sem hiszem, de már megint a vonaton ülök… Hihetetlen az a nő, én mondom… De hálás vagyok neki. Hálásabb, mint eddig bárkinek, hiszen… Észhez térített. Azért már kevésbé, hogy felöltöztetett, és AHOGY felöltöztetett, de ez már egy másik történet.
Még csak alig öt perce indultunk, de nekem olyan, mintha már órák óta úton lennék… Szerintem soha sem voltam még ilyen türelmetlen. Ha tehetném, felgyorsítanám a vonatot, hogy minél hamarabb megérkezzek.
De nem áll módomban ilyet tenni, így egy beletörődő mosollyal megsimogatom Bae buksiját, majd előhúzom a lapokat a táskámból, a fülesemmel együtt és gyakorlok. Életem első előadása. Életem első és legfontosabb előadása… El sem hiszem, hogy ezt teszem, de… Muszáj neki elmondanom valahogy mindazt, ami bennem kering. Csak nehogy késő legyen már…
A félelem, hogy elkések, hatalmas, de mégis.. felül tudok rajta kerekedni, mert… Bízom Channieban, és egész lelkemmel remélem, hogy még nem mondott le rólam.

A buszmegállótól hazáig vezető utat futva teszem meg, nem törődve vele, milyen nehéz is a táskám, vagy azzal, hogy Bae is velem van… Nem, most csak egy dologra tudok gondolni: haza kell érnem, minél hamarabb.

Gongchan POV

Miután ismét hiábavalóan kopogok, letelepszem a lábtörlőre, és csak ülök, kezemben a csokorral. Nem fogom feladni, én itt leszek, mikor visszajön. Ha órákon át kell várnom, várok órákon át, nem számít…

És valóban. Órákon át vártam rá, mikor már nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem. Igen, elaludtam Jinyoung hyung ajtaja előtt. De nem bánom.
Ezúttal nem álmodok. Különös, hiszen eddig minden egyes éjjel kísértett az álmaimban, de most csak álomtalan sötétség vesz körbe.
Fogalmam sincs, mióta szunyókálok már itt, mikor egy kutya csaholása hallatszik, nem messze tőlem, ezzel felébresztve.
Csak nem…?
Viszont mire kinyithatnám a szemem, hogy megnézzem, mi történik, egy törékeny test nehezedik rá, szorosan ölelve a nyakam, mint aki egész életében csak erre várt.
Döbbenten pattannak ki a szemeim, aztán szembetalálom magam egy szőke hajkoronával.
- Channie… - hallom meg reszketeg hangját. – Ne haragudj… - remeg meg egész testében, és érzem, hogy nedves könnyek hullnak a szemeiből.
Hatalmasat sóhajtva ölelem át én is, hagyva, hogy az én arcomon is végigfussanak a könnyek.
- Hyung, annyira hiányoztál… - hajolok a nyakához, hogy beszippanthassam az összetéveszthetetlen illatot, ami már olyannyira hiányzott.
Visszajöttél, Hyung… Tényleg itt vagy, velem.

JinChan - 11. rész

77

Suho POV

Reggel kissé kótyagosan, ám annál boldogabban kelek fel, és egyből öltözködni is kezdek, közben egyik kedvenc dalomat dúdolgatva. Hiszen minden okom megvan rá.
Chen furcsán méregetve ül fel az ágyban, majd miután szemeit megdörzsölve ásított egy nagyot, nekem szegezi a kérdést:
- Édes, mi ez a nagy jókedv így kora reggel?
- Tudod, Chen-ah, jó éjszakánk volt. – mosolygok rá huncutul, mire kicsit elpirul.
- De ez önmagában nem elég, igazam van?
- Túl jól ismersz… - csóválom meg a fejem vigyorogva. Várakozóan néz rám, szóval folytatom. – Gondolom te nem vetted észre, de én egyszer felébredtem az éjjel, és nem is akármi miatt… - nézek rá sejtelmesen.
- Mi történt? – kezd kíváncsivá válni.
- Azt pontosan nem tudom, mi történt, de elég félreérthető hangok voltak odaát, szóval…
Elvetemülten vigyorogva figyelem, ahogy a szemei elkerekednek, majd egy, az enyémhez hasonló mimika jelenik meg az arcán.
- Igen, igen, szóval most megyek, megnézem őket és gratulálok az én édes kisöcsimnek!
Válaszát meg sem várva libbenek ki a szobaajtón, majd óvatoson nyomom le Channienél a kilincset és halkan benyitok.
Már kezdenék bele az áradozásba, mikor felfogom, mit látok. A szobában majdnem teljes sötétség uralkodik, csak az éjjeliszekrényen lévő kislámpa nyújt némi fényt. Az ágyon az öcsém ül, görbe háttal, lehajtott fejjel, majdnem teljesen mozdulatlanul. Kezében forgat valamit, miközben teste meg-megrázkódik. Szerintem észre sem vett…. De mégis mi történhetett? És hol van Jinyoung-ah?
- Hé, öcsi… - szólítom meg halkan, még mindig a küszöbön toporogva.
Beletelik néhány másodpercre, míg végre felém fordítja a fejét. Az ajtón beszűrődő fénycsík az arcára vetül, ezzel láthatóvá téve könnyes orcáit és vörös szemeit. Teljesen ledöbbenek.
- Gongchan… - suttogom magam elé, egyből megindulva felé, majd mellé térdelve fogom meg a kezét és nézek fel rá. – Mondd, kincsem, mi történt?
Egy pillanatra lehunyja a szemeit, vesz egy nagy levegőt, aztán fájdalmas tekintetét rám fordítja.
- Jinyoung hyung… Én…- nem tudja befejezni, elcsuklik a hangja, és a forró cseppek ismét végigfutnak az arcán, melyeket ingerülten töröl le.
A kezében szorongatott dologra nézek. Egy cetli az. Gongchanra pillantok, hogy szabad e, aki csak bólint, így finoman kiszedem az azt görcsösen markoló ujjak közül és közelebb nyújtom a kislámpához.
„ Ne haragudj” – ennyi az összes szöveg a papíron, így is alig olvashatóan, látható rajta, hogy gyorsan és nem biztos kézzel írták.
- Miért..? – hallom meg keserves hangját.
Nem bírom, hogy így látom… Sosem tört még így össze, teljesen ismeretlen számomra ez az érzés a részéről.
Sután feltápászkodom és óvón átölelem, közben simogatva a hátát, hogy megnyugodjon egy picit. Legalább tudjon beszélni rendesen…
- Nincs semmi baj, Chan-ah… Minden rendben lesz, hidd el. – nyomok egy hosszú puszit a halántékára, majd még percekig babusgatom tovább.
Szemem sarkából látom, hogy Chen néha ránk néz, hogy élünk e még, de egyszer sem jön be. Nem hibáztatom, hiszen fogalma sincs, mi a helyzet. Mint nekem negyed órája.

GongChan POV

- Szóval ez történt… - sóhajtok mélyet.
Ahogy végigmeséltem a Hyunggal eltöltött napomat, minden egyes pillanat tisztán ott lebegett a szemeim előtt, a szívem zakatolt, az arcom kipirult, vagy mikor a támadónál tartottam, a kezem ökölbe szorult. De a végére érve a mellkasom fájdalmasan szűkült össze. Olyan boldog voltam, hisz… Azt hittem, az enyém, hogy most már Hyung hozzám tartozik, és ezen semmi és senki sem változtathat… De megfeledkeztem az egyetlen személyről, aki igen: Jung Jinyoungról. De miért is gondoltam volna…? Ő is boldognak tűnt… Úgy tűnt, hogy boldog volt… Hogy igazán boldog volt, miattam,… velem.
Mégis mit nem láttam akkor? Vagy… Mi volt az, ami megváltozott? És… Miért ment el? Miért így? Én… Vele a karjaim közt akartam felébredni…
Érzem, ahogy megint megerednek a könnyeim, de mit sem törődve velük bámulom az üzenetet, amit hagyott.
Ne haragudjak…
Nem haragszom, csak… nem értem, és … Nagyon fáj.
- Öcsi, figyelj rám.
Hyung finoman nyúl az állam alá, hogy őt nézzem a Jinyoung betűi helyett.
- Megkeressük, oké? – simítja kezét a vállamra, közben bíztatóan mosolyogva felém.
Erőtlenül bólintok és egy szó nélkül megyek a szobámba felöltözni.
Odabent egyből visszapörög az éjszaka Jinyoung Hyunggal, minden érintése és csókja… Minél gyorsabban kezdek öltözködni, hogy kibírjam az emlékek könyörtelen támadását.

- Hyung! Jinyoung hyung! – dörömbölök az ajtaján, de semmi válasz nem érezik. Még a kutyája sem ugat.
- Gyere, Chan-ah, menjünk. – szól finoman Hyung, de dacosan megrázom a fejem.
- Nem, hyung… Itt kell lennie! Nem mehetett el… Ugye nem? – nézek rá hátra kérlelően.
Nem kell mondania semmit, egyértelmű a válasz. Nincs itthon…
- Hová ment? Mégis hová mehetett?
- Hmm… Lássuk csak… Áh, igen! – mosolyodik el. – Szinte ki is ment a fejemből… Hiszen a nagyszüleié a kávézó!

De ott sem jártunk sikerrel. Ők sem tudnak semmit arról, merre lehet Jinyoung hyung…
Annyira dühítő… Utálok tehetetlennek lenni, egyszerűen elviselhetetlen, hogy nem tudok tenni semmit… És ami a legrosszabb az egészben az az, hogy én voltam, aki elrontotta. Ha kicsit… csak egy kicsit visszafogtam volna magam, vagy nem erőltetem, hogy aludjon nálunk… Talán még mindig itt lenne, és még lehetne esélyem rendesen lépni felé… De így…
Nem akarok lemondani róla, de meg van kötve a kezem… És még csak a számát sem tudom. Vicces, sosem gondoltam, hogy szükségem lehet rá, és most tessék… Én idióta.

Már ki tudja, hányadik lapot tépem ketté, egyszerűen nem tudok koncentrálni még a rajzra sem, a virágok és kiscicák ábrázolása sem nyugtat meg, egyszerűen nem tudok másra gondolni, csak Rá…
Mi lenne, ha őt rajzolnám le…?
Kapkodva húzok magam elé egy papírt, majd a ceruzámat újra a kezembe ragadva állok neki a rajzolásnak. Nincs szükségem képre, az arcát teljesen az agyamba véstem, úgy látom, mintha csak itt állna előttem… De ez persze nincs így….
Lassan válik egyre teljesebbé a kép, először csak egy üres arc van a papíron, de idővel helyükre kerülhetnek azok a páratlanul szép szemek, az aranyos orr, s az angyali mosoly, ami minden ajándéknál kedvesebb nekem…
- Így kicsit olyan, mintha itt lennél… - simítok végig a kész portrén egy keserédes mosollyal.
Kis ideig még bámulom a képmását, aztán erőt véve magamon felállok, hogy kiragaszthassam az ágyam fölé a falra.

JinYoung POV

El sem hiszem, hogy ilyen gyáva féreg vagyok… Már szinte undorodom magamtól, de… Mégis félek visszafordulni, mennem kell tovább.
Gyorsan összedobálok néhány ruhát egy táskába, fogom Bae yah-t és bebuszozom vele a városba, egyenesen a vasútállomásra. Nem szóltam senkinek, nem mondtam, hová megyek, nem akarom, hogy utánam jöjjön, túlságosan szégyellem magam.
Nem tehet semmiről… Nem érdemli meg, hogy egy ilyen embert szeressen, ő… Sokkal jobbat érdemel nálam.
Hisz… Képes voltam otthagyni, miután… Azok a dolgok történtek. Csak úgy eljöttem, mert… Megijedtem. Megijedtem magamtól, mert ez az érzés olyan, amilyet még soha ezelőtt nem éreztem. Félek tőle. Félek, mert nem ismerem… És nem tudok vele mit kezdeni. Csak azt érzem, hogy Channiera máshogy reagálok, máshogy tekintek rá… Annyira furcsa. És ez az egész ma reggel kezdődött, mikor felébredtem mellette. Akkora vágyat éreztem arra, hogy hozzábújjak, vagy csak megérintsem, hogy már megrémített. Ezért fogtam magam és eltűntem.
Nem is merek gondolni rá, hogy mit érezhet most Channie, hogy utál-e, vagy nem is tudom…

Idő közben megérkezik a vonatom, és egy utolsó sóhajjal felszállok rá. Egy valaki mégis tudja, hová megyek. Mert történetesen hozzá vezet az utam.

JinChan - 10. rész

74

JinYoung POV

Olyan jó illata van… Annyira jó érzés, ahogy magához szorít, ahogy a mellkasa minden légvételnél emelkedik. Olyan aranyos, hogy az ujjai még álmában is lágyan cirógatják a bőrömet. És a lába… Olyan jó ölelni…

Lassan elnyom az álom, széles mosollyal az arcomon alszom el, utoljára mélyet szippantva kellemes ammóniájából.

GongChan POV

Valami… Valami nyom.
Álmosan nyitom ki a szemem és felemelem a takarót, ügyelve, hogy ne verjem fel hyungot. Közben másik kezemmel a telefonomért nyúlok, hogy világítani tudhassak vele. Mikor bekapcsolom rajta a zseblámpát, nyelek egy nagyot, ugyanis… Nem akármi keltett fel az éjszaka közepén, hanem… Khm, Jinyoung legbecsesebb része feszül mereven a combomnak. Óvatosan megmozdítom a lábam, mire egy halk sóhaj hagyja el a száját. Ó, egek… Ez… Túlságosan is tetszett.
Mégegyszer megismétlem a mozdulatot, most már kicsit határozottabban, jobban nekidörgölőzve, ezzel további édes sóhajokat kicsalva belőle.
Beharapom alsó ajkam, úgy mozdulok még egyet, végig az arcát bámulva.
- Mmmh… Channie… - nyöszörög fel halkan, majd száját résnyire nyitva hagyva zihál.
Jesszusom… Ugye nem ébredt fel?!
- Ahm.. méhg… - szánt végig ajkain rózsaszín kis nyelvével.
- Hyung… Ébren vagy?
Megbököm az arcát, persze nem túl erősen, de semmit sem reagál. Hála az égnek… Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel a tüdőmből.
De… Várjunk egy percet. Ha… Ha nem tudja, hogy én… piszkálom, akkor meg mégis miért szólított a…? Nem, nem … Az egyszerűen kizárt, hogy Hyung úgy… Jó Isten.
Egyre szaporább szívveréssel csúsztatom le a kezem a hátán, egészen a fenekéig és lassan masszírozni kezdem, egyre intenzívebben, ami miatt már nálam is kezdenek elfajulni a dolgok. De ezekért a mennyei hangokért… Bármit.
Másik kezemmel az alsómba nyúlok és elkezdem magamat izgatni, miközben az ujjaim már Hyung bejáratánál játszadoznak. Nem bírom… Nagyon nem… Meg akarom csókolni őt. Muszáj, hogy megcsókoljam…!
A magamon dolgozó kezemet átvezetem az ő bokszerébe, úgy kezdem markolászni, míg a másikkal abbahagyom a tapogatását és állát kissé megemelve hajolok az ajkaira. Hihetetlenül jó érzés! Miért nem tettem meg korábban? … Mondjuk… talán azért, mert mindig ébren volt. Bár… kíváncsi lennél, milyen úgy,  hogy tud róla…
Lágyan kezdem ízlelgetni őt, vigyázva, hogy lehetőleg ne riasszam fel, de… olyan nagy a csábítás, és mégis ki vagyok én, hogy ellenálljak neki?
Eddig alig mozgó csuklóm tempóját gyorsabbra veszem, mire belenyög a számba. Ajkai közé nyalok és a következő nyögésénél behatolok a szájába.

JinYoung POV

Nagyon melegem van… és mintha… mintha valami nem igazán lenne rendben velem odalent, főleg, hogy mozog… és ahj, piszkosul jó érzés, de… nem normális, vagy..?
Mmm… Valami nedves van a számon… De puha… és.. ahm, a számban van és forró. Milyen álom ez?
Kinyitom a szemem, hogy megnézzem, mégis mi történik velem, ám arra nem számítottam volna, hogy az első, amit meglátok, egy engem vizslató, mámorosan csillogó, mélybarna szempár, melynek tulajdonosa… Chan… Channie? Micsoda…? Nem értem teljesen…
Vagyis… várjunk! Akkor ő most… én most… mi most épp… csókolózunk? De akkor az a jó érzés ott lent… az … az… Channie keze. A keze… az alsómban és… Atyám…
Remegő kézzel fogom le az övét, mire rémültem hőköl hátra, kerek szemekkel meredve felém.
- Hyung… Te… Ébren vagy..
- Gong Chansik… - pillantok rá – Te mégis… mit…? – nem tudom befejezni a mondatot, talán a zavar miatt, talán azért, mert a tekintetét végig rajtam tartja… De nem is fontos, úgy is érti, mire célzok.

- Ne haragudj, én csak… Ahj –túr a hajába frusztráltan – Felébredtem, mert… Izé..
Mintha zavarban lenne…
- … Mert?
- Mert Jinyoung Junior bökte a lábam, aztán megmozdultam, és … és te sóhajtoztál, aztán a nevemen szólítottál… és kértél, hogy csináljam még… és én… nem bírtam tovább, magamhoz nyúltam és… Ah, egek, egyszerűen muszáj volt, hogy megcsókoljalak, mert annyira… - vesz egy nagy levegőt, majd a végét már csak szinte hangtalanul maga elé leheli – szép voltál…
Az arcom minden egyes szóval egyre vörösebb lesz, a lélegzetem is nehezebbé válik. Mit álmodhattam…? Atyám…


- Channie… - suttogom a nevét az éjszaka csendjébe.
- Ne haragudj rám, Hyung… kérlek… - hajtja le a fejét.
De hát én nem haragszom… Csak nem jutok szóhoz. De nem szeretném, hogy azt higgye, megsértődtem, mert hát lényegében én „kértem”, hogy csinálja, még ha nem is voltam tudatában… És az álmom sem lehetett valami ártatlan, és… azt mondta, hogy a nevén szólítottam…  Ami talán a legkínosabb mind közül. Na meg… minden jel arra mutat, hogy élveztem, mert… tényleg így van…
Lepillantok a merevedésemre, aztán az övére és önkénytelenül megnyalom a szám. Felizgatott…
A vállára simítom a kezem, ösztönözve, hogy nézzen rám. Amint ezt megteszi, odahajolok hozzá és a szájára tapadok. Nem csinálok semmit, csak nekinyomom magam, végül egy kicsit ráharapok alsó ajkára és elválok tőle.
Félénken nézek homályos szemeibe, beharapva a szám.
- Hyung… - tör fel belőle sóhajszerűen. – Istenem, Hyung…
- Channie…?
- Annyira kívánlak… - csillannak meg a szemei.
Nyelek egyet, ahogy egyre közelebb kerül hozzám az egész testével.
- Mi… Mit csinálsz? – kérdezem motyogva, mikor a lehelete már a vállamnak csapódik.
- Mit akarsz, mit tegyek? – csókol forrón és nedvesen a bőrömre.
Az egész testemen végigfut egy furcsa, kellemes borzongás.
A keze a combomra vándorol és belül kezdi simogatni. Közben teljesen hozzám simul, a bőrömön érzem az övét, a szívverését, a teste melegét… és a feszülő ágyékát, ahogy az enyémnek nyomódik.
- Mh… Nem tudom… – emelem fel a fel a fejem, hogy hozzáférhessen a nyakamhoz is.
Nem is tétovázik sokat, a vállamtól kezdve az állkapcsomig végignyal az ütőerem vonalán. Kénytelen vagyok a felkarjába marni, hogy kibírjam hang nélkül. Annyira jó…
Mégegyszer megismétli, majd ugyan ezt az utat apró puszikkal teszi meg, melyek fokozatosan válnak egyre nedvesebbé és melegebbé, míg nem szenvedélyes csókok lesznek belőlük.
Fel-felsóhajtok, nem bírom magamba zárni a hangom, ahhoz túlságosan tetszik, amit tesz velem…
Bátortalanul kezdem simogatni a karját, a vállait, majd lejjebb haladva a felsőtestét, a mellkasát, a hasát, az alhasát, majd vissza, fel, egészen a nyakáig, s végül ujjaimmal a hajába túrva masszírozom a fejbőrét.
Felmordulva löki nekem a csípőjét, mire nyögve tépek a hajába a hirtelen jött inger miatt.
- Bocsánat… - motyogom halkan.
Megfogja a kezem, és levezeti a csípőjéig, majd bebújtatja az alsójába. Megszeppenve pislogok rá, ő meg csak egy lágy csókot ad a számra, majd az ajkaim közé suttog.
- Érzed, mennyire tetszel? – kulcsolja az ujjaimat maga köré.
Forró… Annyira forró és kemény…
Esküdni mernék, hogy még így sötétben is virít a pír az arcomon.
Megmozdítom a csuklóm, mire mozdul egyet a markomban.
- Channie… - lehelem ajkai közé, majd leejtem az állam, hogy benyomulhasson a számba.
Lassan mozgatni rajta a kezem, hol szorosabban, hol lazábban fogva. Aprókat nyög a számba, miközben mélyen csókol és csípőjével belemozog a markomba.
Hirtelen lefogja a kezem, kivesz a bokszeréből, összekulcsolja az ujjainkat és a szívére helyezi a kezünket.
Finoman elválik tőlem, egy utolsó kedves puszit adva a számra és halvány mosollyal az arcán néz a szembe.
- Érzed, hogyan ver a szívem? – pillant le egy pillanat erejéig, aztán tekintetét ismét az enyémbe fúrja.
- Érzem… - mosolyodom el félénken.
Az én szívem is zakatol. – teszem hozzá még gondolatban.
- Ahj, hyung, túl édes vagy… - csóválja a fejét. – Talán azt akarod, hogy teljesen felfaljalak…? – hajol közelebb, hogy a vállamba harapjon.
Halkan felsóhajtok, ahogy a fogai a bőrömnek nyomódnak. Felfalni?... Mmm…
- Mi a kedvenc számod? – suttog a fülembe rekedtes hangon, majd lejjebb térve az állkapcsomat kezdi csókolgatni.
- Kedvenc… szám? Nem tudom… Miért? – szorítok tá a kezére.

GongChan POV

- Hatvankilenc? – csókolok a szája sarkára. – Vagy inkább hagyjuk a cifrázást? – nyalom meg alsó ajkát.
Szóra nyitja a száját, de csak egy elnyújtott nyögés jön ki rajta, ahogy hirtelen megmarkolom odalent.
- kezdenünk kell ezzel valamit, különben nem lesz túl kényelmes, igaz? – hüvelykujjammal a makkját simogatom. – De hogyan? Hmm… - orrommal végigcirógatom a nyakát, miközben beszippantom édes illatát. – Szájjal? – érintem az ujját a számhoz. – Kézzel? – simítom tenyerét a sajátomra. – Vagy… Ezzel? – vezetem a kezét a lábaim közé.
- tiéd a választás… Mindenem a tiéd. – suttogom a nyakára és egy hosszú, nedves csókot hintek rá.
Nem mond semmit… Jó ég, mit gondoltam…? Hogy majd a nevemet nyögve tárja szét a lábait nekem?.... istenem, csak mondd, hogy nem ijesztettem el magamtól….
- Nem szeretnéd? – távolodok el tőle – Megértem, ha nem, csak szólj és leállítom magam…
Csendben mered maga elé, az arcán tisztán látszik, hogy rettenetesen zavarban van, talán annyira, mint még soha ezelőtt. Szemeiben ott csillog a vágy, de van mellette valami más, valami szorongás.
- Hyung… - nézek rá aggódva. – Hyung, sajnálom, túl messzire mentem… - érintem meg óvatosan az arcát.
- Nem, semmi baj, Channie… - helyezi a kezét az enyémre, majd belecsókol a tenyerembe. – Az én hibám.
Alig hallani, mit mond, olyan halkan motyogja maga elé a szavakat, de nem kell több.
- Hyung, tudod mit? – mosolygok rá kedvesen.
- … Mit? –kérdez vissza félénken.
- Egyelőre maradjunk csak kéznél, rendben van? – simítok végig a szeme alatt hüvelykujjammal.
- R-Rendben. – hajtja le a fejét szégyenlősen.
- Gyere ide… - csúsztatom a kezem karcsú derekára és közelebb húzom magamhoz. – Készen állsz? – sodrok ki egy tincset a szeméből és egy rövid csókot nyomok a homlokára.
Aprót bólint, s keze bizonytalanul megindul lefelé, hogy újból rámfogjon. Mosolyogva nyúlok én is a lába közé és együtt kezdjük lassan s szenvedélyesen kényeztetni egymást.
Mindketten halkan nyögdécselünk, közben egy-egy rövid csókot váltva, mígnem néhány perc múltán együtt élvezünk el.
Feje a vállamra dől, úgy piheg halkan.
- Köszönöm, Channie… - ad egy pillangócsókot a vállamra és karjával átöleli a hátam.
- igazán nincs mit, Hyug…. –simítom meg a fejét és magamhoz ölelve alszom el.
Hyung… Azt hiszem, különleges vagy nekem…

Free Weekend - HALO - Ooon x YoonDong

62

Free Weekend - lvl HALO

YOONDONG POV

Áh, jó dolog is a szabadhétvége! Így legalább mi is kikapcsolódhatunk egy kicsit, még ha csak egy-két napra is. A legtöbben ilyenkor hazamennek a családhoz, ahogy azt a csapat nagy része is tette, de Hoonie hyung és én maradtunk. Az ő szülei jelenleg elég elfoglaltak, bár mondták, ha szeretne, menjen csak, de nem akart a terhükre lenni.

Ami engem illet, egyszerűen csak nem akartam hyungot egyedül hagyni a dormban, míg mindenki jól szórakozik odahaza.
Bár most épp egy jégkrémmel a kezemben ücsörgök egy parkban. A fölém tornyosuló, hatalmas tölgyfa kellemesen hűs árnyékot tart a nyári napsütéses, meleg időben. Mm… Már egy ideje eljöttem otthonról, lehet, hogy nem ártana hazanézni. Hyung is csak felébredt már. Mikor eljöttem, még javában aludt. Óh, de azt látni kell, én mondom! Soha életemben nem láttam még annál tüneményesebb dolgot! A haja össze-vissza állt fején, ajkai résnyire nyitva voltak, közülük egy vékony kis nyálcsík húzódott az arca széléig, ami majdnem teljesen a párnába süppedt. A takaró félig le volt csúszva róla, jóformán csak a derekát és a csípője felső részét takarta. Egyik lába kicsit lelógott a matracról, a másik jóval messzebb tőle, így egy - leginkább a terpeszre hasonlító – pózt felvéve. Karjaival egy puha kispárnát ölelt szorosan a mellkasához, feltehetőleg azzal gyűrte fel a felsőjét, ugyanis az a hasából egyáltalán semmit nem takart. Egy szóval, azaz inkább kettővel; halálosan édes.

Önmagammal folytatott eszmecserém végére érve már szinte csupasz jégrémes pálcámmal fél úton járok a dormunk felé. Remélem, megtalálta a cetlit, amit még akkor írtam, mikor elindultam.

 

Belépve a lakásba egyből a konyhába sietek, ahol a lapocskát hagytam.
- Tehát ébren van. – nyugtázom magamban mosolyogva, amint meglátom, hogy a csoki, amit amolyan „meglepetés ajándék” gyanánt tettem oda, eltűnt és nagy valószínűséggel már meg is ette… Vagy, a másik eshetőség: elszublimált. De a mi drága leaderünket ismerve, erre az esély egy a milliárdhoz. Szinte nincs olyan dolog, amire egy kis édesség fejében ne lehetne rádumálni.

 

Nagy lelkesen indulok meg a szobája felé, amikor érdekes hangok ütik meg a fülem. Két ajtóval előbb megtorpanok, és a fülemet hegyezve próbálok meggyőződni a felől, mit is hallottam pontosan. És akkor megint… Megint egy észveszejtően szexi és aranyos nyögés a nyitott ajtón át. Na de Hoonie hyung..!

Ajkaim széles vigyorra húzódnak, ahogy egyre közelebb lopakodom a szobához. Odaérve érzem, hogy az alsóbb régióim kezdenek megtelni élettel a hangok mellé társuló látványtól. Megpróbálom szavakba önteni… Szóval… Hyung az ágyán ül, hátát a falnak vetve, headsettel a fülén, a fejét hátradöntve… maszturbál. De nem akárhogy, ez… már több mint, erotikus, komolyan… Egyik keze a testén vándorol, hol a mellkasát, a hasát, alhasát, hol a combjait simogatja, olykor húzva egyet erekcióján. Ami pedig a másikat illeti,… két ujjal a saját belsejében jár, egészen pontosan… khm, ujjazza magát. De egek, egyszerűen meseszép, ahogy a haja izzadtságtól nedvesen tapad gyöngyöző homlokához, a szája nyitva van, szemei lehunyva. A szemhéjai remegnek, néha erősen összepréselődnek, mikor egy-egy sikolyt hallat.

Végignyalok a felső ajkamon, ahogy ott állok és nézem. Egyszerűen nem tudok betelni a látvánnyal…

Lassan, szinte hangtalanul közeledek felé, egyre szaporább szívveréssel.

- Mit csinálsz, Hyung? – ülök le mellé, mire összerezzen és ijedten kapja rám a tekintetét, a fülest egy mozdulattal kitépve a helyéről.

Az arca fokozatosan vesz fel egyre sötétebb vörös árnyalatot.

- … Yoondong-ah… - suttogja elhaló hangon, továbbra is tágra nyílt szemekkel pislogva felém.
- Mi az? – döntöm oldalra a fejem ártatlanul. – Zavarlak? – saját magam is hallom, hogy ennél a kérdésnél a hangom lényegesen mélyebb és rekedtesebb a megszokottnál.
Zavartan kapkodja a fejét ide-oda, próbálva valami értelmes gondolatot találni, de nem épp úgy néz ki, hogy jól halad vele.
- Szeretnéd, hogy… - hajolok hozzá közelebb, így már egyenesen a fülébe suttogom az utolsó szót - … segítsek?
Finoman ráharapok a fülére és megfogom az imént még benne munkálkodó kezét. Angyali mosollyal hajolok el tőle és nézek az elködösült, igézően mélybarna szempárba, közben kezét a számhoz emelem és végignyalok először a mutató, majd a középső ujján is.
Habár még mindig látható raja a rémület, a szemeiben valamiféle bűnös csillogás bújik meg. Enyhén beharapja alsó ajkát és tekintetét mélyen az enyémbe fúrja.
- Yoondong-ah… - leheli a nevem, szinte már áhítattal a hangjában, majd gondolván egyet, egy egyszerű mozdulattal megszűnteti a kis távolságot kettőnk közt, egy szenvedélyes és nedves csókba invitálva.
Nekem sem kell kétszer mondani, azonnal éhesen kezdem falni azokat a cseresznyeszín ajkakat, átvéve az irányítást a csók felett.
Derekára fogok és úgy húzom őt szemből az ölembe, egészen véletlenül úgy, hogy egyenesen éledező tagomra üljön. Halkan belesóhajt a számba és leejti az állát, ezzel felkínálva a mélyítés lehetőségét.
Elmosolyodva csúsztatom át nyelvem az ő szájába és izgatóan kezdem simogatni, masszírozni az övét.
- Miért? – suttogom ajkai közé.
- Mit miért? – vigyorodik el.
- Miért nyúltál magadhoz? – szívom meg enyhén alsó ajkát, aztán finoman meg is harapom.
- Ha már egyszer nincs jobb… - nyal bele a számba.
Széles vigyorral az arcomon válok el tőle és tapadok a nyakára. Apró csókokkal lepem be, ahol csak érem, néhány harapással megbolondítva az egész akciót. Miközben kulcscsontjára vándorlok, alulról nekinyomom magam, mire meglepetten nyög fel és a vállamba harap. Amolyan „kölcsön kenyér visszajár” alapon jó erősen megszívom fehér bababőrét, jókora bordó foltot hagyva magam után.
- Harapunk, Baby? – markolom meg merev tagját és egy csókkal beléfojtva minden hangját döntöm magam alá, lábai közé helyezkedve. Így pont jó helyen állok belé…
- Olyan szép vagy… - duruzsolom a fülébe, egy lágy csókot hintve a mögötte lévő puha bőrre.
- Hyung… - kezdem halkan. Annyiszor képzeltem már el kettőnket ilyen és ehhez hasonló szituációkban, de most, hogy teljes valójában itt fekszik alattam felizgulva, szinte teljesen pucéran… Hihetetlenül jó érzéssel tölt el. – Leszel az enyém?
Orcái egy pillanat alatt kapnak lángra a kérdés hallatán, amin kénytelen vagyok elmosolyodni. Kis aranyos…
Némi hezitálás után lábaival átöleli a derekamat, miközben tekintetét inkább a szekrényajtón lévő posztereknek szenteli. De édes, zavarban van!
Elvigyorodva hajolok le és fordítom magam felé az arcát, hogy újabb csókba vonjam, ami ezúttal sokkal óvatosabb és jóval többet közvetít abból, amit gondolok róla, amit… érzek iránta. Nem csak annyit, hogy piszkosul kívánom, és tetőtől-talpig rá vagyok izgulva, hanem azt is, milyen régóta vágyakozom utána, hogy nekem ő nem csak a Leaderöm, akinek szót kell fogadnom, nem csak egy csapattárs, egy hyung a sok közül, nem csak egy barát, mint a többiek a bandában, nem csak egy tehetséges táncos, egy csodálatos művész… Ő ennél nekem sokkal több.

- Szerelmes vagyok beléd, Hoonie hyung. – lehelek egy utolsó pillangócsókot ajkaira, majd homlokomat az övének döntve merülök el gyönyörűen csillogó íriszeiben.
Arcára kiül a pillanatnyi döbbenet, mire kissé megijedek, de aztán önfeledt mosoly jelenik meg angyalarcán és ajkait az enyémeknek nyomva fonja karjait a nyakam köré. Boldogan viszonzom csókját, hagyva, hadd domináljon most ő.
Finoman rágcsálja a szám, meg-megszívva, majd forró nyelve a fogaimnak nyomódik. Mosolyogva nyitom szét állkapcsom és fordítom oldalra a fejem, hogy nyelve könnyedén csusszanhasson az enyém mellé.
Idő közben felém kerekedik, így a végére már a csípőmön ülve csókol. Lassan elválik tőlem, apró nyálcsíkot húzva közénk és halkan felnevetve a nyakamba temeti arcát.
- Szeretlek, Yoondong-ah… - kezdi el nedves kis csókokkal tizedelni a nyakam.
Halkan sóhajtozva döntöm hátra a fejem, hogy jobban hozzám férhessen, míg bal kezemet sötét tincsei közé vezetem. Ezen felbátorodva egyre nagyobb hévvel kínozza bőrömet, immáron a fogait is bevonva a játékba.
Valami hirtelen – és gyilkos – ötlettől vezérelve kezd el csípőjével mozogni rajtam, miközben nyelve a fülem alatti részen szánt végig. Nyögve kapok feszes combjai után és erősen beléjük marok. Kezeim lassan fenekére vándorolnak, hogy finoman megmarkolva segítsek neki a mozgásban.

Felkuncogva veszi lefelé az irányt, nyelve már a kulcscsontomon szalad végig. Meleg tenyerei a pólóm alá siklanak, felsőtestemet simogatva gyűrik feljebb az anyagot. Karjaimat felemelem, hogy le tudja rólam szedni, de amint megvan, azonnal visszahelyezem kezeimet az eredeti helyükre.
Lejjebb mászik az ölemből, ahogy a mellkasomat és hasamat veszi célba csókjaival, ujjait a nadrágom peremén futtatva végig.
Hirtelen azon kapom magam, hogy már alhasamat kényezteti, közben nadrágomból igyekezve kiszabadítani. Nem kell sokat küzdenie, gyorsan túljut az akadályon, s már hajítja is el a ruhadarabot.
Huncut mosollyal az arcán tekint fel rám, ahogy egy ujjal végigsimít merevedésemen. Ajkamba harapva ülök fel és húzom az ölembe, szorosan átölelve a derekát és mélyen lesmárolom. Anélkül, hogy megszakítanám a csókot, fordítom magam alá és derekát elengedve, a combjainál fogva feltolom a lábait, így dörgölve magam egyenesen a bejáratához. Erre hangosan felnyög, és mindkét kezével erősen markol a lepedőbe.
- Hyung… - hajolok a füléhez – mennyire sikerült magadat kitágítani az imént? – harapok lágyan a nyakába, majd végignyalok ütőere vonalán.
Míg a válaszra várok, pizsamának használt ingje gombjai bontogatásába kezdek, tenyeremmel megsimítva felsőteste végtelenül puha és selymes bőrét.
- Eléggéh… - csapja hátra a fejét, mikor ráfogok a péniszére és kínzóan lassan kezdem rajt mozgatni a markom. – Csak csináld már…!
Ó, egek, mi volt ez az elkínzott hang? Imádom!
- Síkosítód van?
- Ah… második fiókban. – int a fejével az éjjeliszekrénye felé.
Leszállok az ágyról – ezáltal róla is – és szép komótos tempóban ballagok a célom felé, végig magamon érezve hyung égető tekintetét.
Négykézláb mászom vissza lábai közé és lágyan rácsókolok izgalmára, majd nyomok a gélből az ujjaimra és alaposan bekenem vele a fenekét, közbe ellenőrizve, biztosan elég tág-e ahhoz, hogy magába fogadjon. Szerencsére nem kell csalódnom, következő lépésként már magamat vonhatom be a vazelinnel, miután kibújok a mostanra már szinte elviselhetetlenül szűkké vált alsómból.
Felhajolok hozzá, és szeretetteljesen csókolom kifulladásig, mialatt lassan, centiről-centire, csípőmmel kis köröket leírva benne hatolok észveszejtően forró és szűk belsejébe.
Aprókat nyög a számba, és gyorsan veszi a levegőt, ezért kettőnk közé nyúlok, és a makkját kezdem simogatni, hogy még könnyebben táguljon körülöttem.
A módszer sikeresnek bizonyul, pillanatokon belül enged magában mélyebbre, míg nem teljes hosszommal benne lehetek.
- Szólj, ha készen állsz. – simítok végig arcélén, egy apró csókot hintve a homlokára.
Pár pillanat erejéig lecsukott szemmel élvezi kezem munkáját, majd csábítóan pillant fel rám ismét és egy apró bólintással jelzi: mozoghatok.
Lassan kezdem ringatni a csípőm, nehogy fájdalmat okozzak neki, közben a nyakát csókolgatom és harapdálom. Szinte minden egyes rezdülésemre felnyöszörög, és minden lökésemmel könnyebben mozgok benne.
- Yoondong-ah… Ne legyél csigah…! – markol a hajamba erősen.
- Igen is, Leader-ssi! – nyomok egy cuppanós puszit az arcára és most már bátran mozgok belé erősebben és gyorsabban.
Már csak azt a szöget és mélységet kellene eltalálni, ahogy elérhetem, hogy remegve sikítson alattam.
Egyik kezemmel megtámasztom magam a feje mellett, míg a másikkal megemelem a csípőjét. Néhány próbálkozás után egy apróbbat sikkant, tudtomra adva, hogy igen közel járok. Kicsit beljebb és erősebben döfök belé, pont telibe találva a prosztatáját. Teste megvonaglik alattam, épp, hogy nem ejtem le, és egy artikulálatlan sikoly –és nyögéskeveréket hallat.
Óvatosan visszaengedem a matracra és igyekszem ugyan így belémozogni. Egész sikeresen csinálom, majdnem minden lökésem egy nyüszítést vagy sikolyt eredményez. Egyre gyakrabban nyöszörgi a nevem, ahogy már közeledik a végéhez. Erei már szépen kidagadtak az alhasán, erekciója is rendíthetetlenül mered felfelé.
Magamon is érzem, hogy már nem fog sokáig váratni magára az édes beteljesülés. De nem akarom, hogy túl hamar menjünk el, így lelassítom a tempót és ajkaira tapadok. Tenyereim körbevándorolnak mesés testén, majd végül egész karán végigsimítva összekulcsolom az ujjainkat. Elválok tőle és egy kis ideig közelről gyönyörködöm tüzelő orcáiban, vörösre csókolt, nyáltól fénylő ajkaiban és félig lehunyt, homályos szemeiben, melyeket így sötét szempillái enyhén eltakarnak előlem.
- Úgy is el tudnék élvezni, hogy csak nézlek. – suttogom a fülébe, majd a nyakába temetem az arcom.
- Yoondong-aaaah! – nyöszörög fel, ahogy a lökéseim -, bár továbbra is lassúak – erősebbé válnak, mint eddig bármikor voltak.
A hátamba mélyeszti körmeit, lábait pedig a csípőm köré kulcsolja és a szó szoros értelmében húz magába.
Felmorranok, és egy második bordó pecsétet égetek hevesen lüktető ütőere vonalára, majd egy harmadikat, ezúttal közvetlenül az állkapocscsontja alá. Nem különösebben zavartatom magam amiatt, hogy ezt mennyre lesz nehéz – vagy netán lehetséges – elfedni.
- Ah, idióh…tah! – csap fejbe, majd egyből a bosszú eszközéhez folyamodik, és olyan intenzitással cuppan rá a nyakamra, hogy komolyan gondolkozóba esek, hogy meg szeretném-e nézni…
- Jól van, Hyung, te akartad. – villantom rá a szemeim egy gonosz mosoly kíséretében és olyan eszeveszett tempóban kezdek benne mozogni, hogy ember legyen a talpán, aki ezt épp ésszel kibírja,továbbra is erőseket és mélyeket lökve.
Ennek hatására minden önkontrollját elveszítve nyög és nyöszörög, erősen a vállaimba marva… És ezzel még inkább feltüzel engem.
Kihasználva védtelenségét, ahol csak érem, apró foltocskákat hagyok magam után, hadd tudja csak meg mindenki, ő az enyém. És az enyém is marad.
- Mondd, Hyung… - harapok a fülére – milyen érzés?
- Mh.. Mih.. lyen lenneh?! – kezd el velem ellentétesen mozogni, ezzel mégnagyobb kéjt okozva mindkettőnknek. És milyen jó ötletem támadt tőle..!
Rámarkolok hyung csípőjére, és ügyelve, hogy ki ne csusszanjak belőle, átfordítom magunkat.
- Yoondong-ah…? – pirul el a füle hegyéig, amint eljut a tudatáig, mi történt.
- Nem szeretnéd? – simítom meg kedveskedve a combját.
Azonnal heves fejrázásba kezd, majd alsó ajkát beharapva néz félénken a szemembe. Kezeivel megtámaszkodik a mellkasomon és lassan megemelkedik rajtam, majd visszaül. Egy elfúló nyögés szakad fel a torkából és egy pillanatra lehunyja a pilláit.
Egy darabig keresi a neki legkényelmesebb szöget, majd, mikor megtalálta, gyors tempóban fog hozzá a meglovagolásomhoz. 
Ah, nem bírom, túl jó, túl szép…! Hátracsapom a fejem és úgy hallatok egyre mélyebb és rekedtesebb nyögéseket, olykor morranásokat. Már tényleg csak egy hajszél, és…
Hyung a nevemet sikoltva élvez a hasamra. Egy elképesztően szexi és magas sikollyal… Esélyem sincs visszafordítani magam alá, és kihúzni magam belőle, ennél több inger már nem fér bele…
Fáradtam, az orgazmustól remegve zuhan rám, arcát a vállgödrömbe rejtve, én pedig szorosan ölelem át karcsú derekát, mint aki soha többé nem akarja őt elengedni – ami, valljuk be, nagyjából így is van.
Apró puszikat osztok feje búbjára, ujjaimmal bőrét becézgetve.
- Nem bántad meg? – simítok végig a hátán szeretetteljesen.
- Balfék… - mondd csak ennyit és felhajol, hogy egy rövid csókkal ajándékozzon meg.
- Akkor jó. – érintem össze az orrunkat, miközben kezeim a hátán kalandoznak.
- Ránk férne egy tusolás, nem gondolod? – nyúl bele a szétkenődött ondóba és az orrom elé tolja.
Egy hirtelen gondolattól vezérelve elkapom a csuklóját és a számhoz húzom a kezét, hogy aztán a számba véve letisztogassam az ujjait.
Hangos cuppanással engedem ki őket a számból, majd mélyen a szemébe nézve simítok végig rákvörös arcán.
- De, menjünk! – mosolygok rá.
Segítek neki lemászni rólam, így egyúttal ki is csúszok belőle, amire mindketten egy halk nyögéssel reagálunk, majd kézenfogom és behúzom magammal a fürdőbe.

Összekulcsolt ujjakkal, a második orgazmusunk utáni kielégült fejjel sétálunk ki a nappaliba, egy szál törülközővel a derekunkon. Hiába, túl intenzív látvány, ahogy a szemem láttára mosta ki magából a… Szóval igen.
- Hé, a többiek bármikor visszaérhetnek… - nevet fel halkan, ahogy az ölembe ültetetem és orrommal végigcirógatom a nyakát.
- Nyugi, nem csinálok semmi rosszat, becsszó. – villantok felé egy gyermeki mosolyt és nedves combjait kezdem masszírozni, egyre feljebb haladva rajtuk.
- Ne már, Yoondong-ah, két menet után nem lehetsz még mindig ilyen kanos! – csóválja a fejét hitetlenkedve.
- Naa.. csak egy kis játék! – nézek fel rá hatalmas kiskutyaszemekkel, mire sóhajt egyet és elmosolyodva csókol meg szerelmesen, átkarolva a nyakam és megfordul, hogy szemben legyen velem.
Elégedetten vigyorgok bele a csókba, és kezeim máris felfedezőútra indulnak a hátán, végigsimogatva a még enyhén nyirkos bőre minden egyes négyzetcentiméterét.
Aprót nyögve szakad el tőlem, mikor egészen véletlenül a kezem a fenekére téved és finoman megmarkolom. Ártatlanul pislogva felé állom rosszalló tekintetét. Kapnék az ajkai után, de elfordítja a fejét, így a csókom csak a bal orcáját éri. Felháborodva ciccenek egyet és felfújom az arcom. Ezen ő láthatóan jól szórakozik, kuncogva nyomja ki a levegőt a pofazacskómból.
- Szóval megtagadod tőlem a csókot, mi? – vigyorgok rá elvetemülten, majd hirtelen elkapom a csuklóit és lelököm magam mellé a kanapéra. A következő pillanatban már felette is termek egy ragadozó tekintetével meredve rá. Hajolok is hozz, hogy megszerezzem, ami nekem jár, mikor hirtelen egy döbbent hang szól a kanapé mögül.
- Yoondong-ah… Ti meg mit..?
Felemelkedek hyungról, hogy szemügyre vegyem a megzavarónkat. Szegény HeeCheon hyung arca sápadtból vörösre válik, ahogy rám mered, és ez csak rosszabb lesz, ahogy Hoonie hyung is felül. Így látható az összes kis foltocska a bőrén.
Lassan a többiek is felsorakoznak a nappali ajtajában, és már négyen állnak teljesen ledöbbenve, nagy szemeket meresztve ránk. Mikor Dino hyung nekiáll tátogni, elszakad a cérna, és önkénytelenül felnevetek. 
- Abba lehet ám hagyni a bámulást! Sipirc kipakolni! – förmed rájuk Hoonie hyung is, de amekkora szigor van a hangjában, akkora erőfeszítések árán fékezi magát, nehogy ő is hangos röhögésben törjön ki.
A bandatagok kissé megilletődve, zavartan vonulnak be a hálójukba.
- Hyung, ugye tudod, hogy ezt még ma este tisztáznunk kell velük? – hajolok hozzá és suttogok a fülébe, majd egy apró puszit hintek a nyakára.
- Tudom. – kuncog fel, ahogy ujjaimmal végigszántok az oldalán. – Majd összehívok egy csapatgyűlést. – mosolyodik el és a nyakamat átkarolva húz le magához, hogy mindezt egy szerelmes csókkal pecsételjük meg.
Gyakrabban is kaphatnánk ilyen szüneteket…

JinChan - 9. rész

66

GongChan POV

Fogalmam sincs, mi ütött hirtelen belém. Hyung ajkai egyszerűen megbabonáztak…
Mélyet szippantok az őt körüllengő kellemes illatfelhőből és egy pillanatra lehunyom a szemem.
- Mi lenne, ha… - hajolok a füléhez – miután megetetted Baet, átjönnél hozzánk és megint velem aludnál?
Lassan suttogom a szavakat, a tőlem telhető legellenállhatatlanabb hangon.
Érzem, ahogy a teste kissé megfeszül, erősebben kapaszkodik a vállaimba.
- … N-Nem tudom, nem biztos, hogy jó ötlet lenne… - válaszol halkan, enyhén megremegő hangon.
Lebiggyesztett ajkakkal távolodom el tőle. Akkor sem fogom annyiban hagyni.
- De… jinYoung Hyung, Légyszi ~ ! – teszem össze a kezeimet könyörögve, kiskutyaszemekkel bámulva rá. – Holnap nem kell dolgoznod…
- Az igaz, de…
- Bármit megteszek!
Ahj, Channie… ! Nem hiszem el, hogy neked nem lehet nemet mondani… - rejti az arcát a tenyerei mögé.
- Szóval nálunk alszol? – csillannak fel a szemeim.
Istenem, most legszívesebben ölbe kapnám és megpörgetném, mint egy herceg a gönyörűszép hercegnőjét, de… nem hiszem, hogy a legragyogóbb ötlet lenne…
- Tudok mást tenni…? – néz ki az ujjai között.
A szemei mellett lévő apró kis ráncocskák elárulják a mosolyát.
Hevesen megrázom a fejem, aztán egy halk nevetés után lefejtem a kezeit az arcáról, és el nem engedve őket húzom a bejárati ajtóhoz.
- Siess, gyorsan adj enni a kutyusnak, aztán gyere!  - lököm be a házába, miután átküzdötte magát a záron.
- És pizsama? – húzza fel az egyik szemöldökét.
- Alszol alsóban!  - tolom ki a nyelvem.
Hát igen… Az kifejezetten kedvemre lenne, azt hiszem…
- O-Oké, de holnapra is kell ruha… - pirul el egy kicsit.
- De mondd csak… Mi van ezekben a táskákban egytől-egyig?
- … Ruhák?
- Pontosan!  Elég, ha ebből kiválasztunk valamit, nemde? – vigyorodom el szélesen. – Tudod mit? Majd én megcsinálom, neked nem kell fáradnod vele.

JinYoung POV

Nem hiszem el, hogy nem vagyok képes neki ellenállni… Egyszerűen nem megy, nem tudok neki nemet mondani. De talán legbelül nem is akarok…

Az ágyán ülve szorongatom a kis tasakomat, várva, hogy visszajöjjön. Elment szólni JoonMyun Hyungéknak, hogy itt vagyunk. Na, igen… A hangokból ítélve félő, hogy megzavar valamit… Azért jól bírják, meg kell hagyni. De… remélem, hamarosan abbahagyják, mert hát… Kezd rossz hatással lenni rám…
Hol van ennyi ideig..?
Felállok, és az ajtóhoz sétálok, hogy utána induljak. Azonban ő úgy tűnik, épp mostanra tervezte a visszatérését, ugyanis kis híján homlokon csap a kemény falappal. Megszeppenve lépek hátra egy nagyot.
- Óh, ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… - villant egy aranyos mosolyt.
- Semmi baj, csak nem tudtam, mit csinálsz ilyen sokáig…
- Igazából nem nagyon vettek észre eleinte… - nevet fel halkan – Épp… Másra koncentrálnak…
- Azt hallom. – pirulok el egy picit. – Channie, szerintem aludnunk kellene…
- álmos vagy? – lép közelebb és megsimítja az arcom.
Csak aprót bólintok és megdörzsölöm a szemem. Hosszú napunk volt. Az a rengeteg vásárlás… Oh! Az ajándék!
- Channie!...
- Hm?
- Várj… - futok az ágyhoz, hogy magamhoz vegyem az ajándékos szatyrot. – Tessék!
Mivel követett, megfordulva egyből a kezébe nyomom.
- Mi ez?
- Ajándék tőlem, neked! – terül szét egy széles vigyor az arcomon. – Na, nyisd ki!
Leül a matracra és belekukkant. Mellé huppanva figyelem, mit reagál.
Ahogy meglátja a kis plüsst, aranyosan elmosolyodik. Kiveszi és alaposan áttanulmányozza, megsimogatja, majd felém fordul. Van valami… furcsa a tekintetében. Talán, mintha… meg lenne hatva?
- Nagyon aranyos, Hyung, köszönöm szépen. – pillant vissza az ölében tartott kutyusra, majd kicsit elgondolkozni látszik.
- Szívesen. – mosolyodom el rajta. – Megláttam, és egyszerűen…
Nem tudom befejezni a mondatot, a szavak bennem rekednek, ugyanis… csak úgy, minden előjel nélkül egy hosszú puszit ad a halántékomra.
- Olyan édes vagy, Hyung… - suttogja halkan a fülembe, ajkaival néha hozzáérve a bőrömhöz.
Kellemes borzongás fut végig az egész testemen, a vérem pedig az arcomba tódul.
- Channie…?
- Mondd. – hajol el tőlem mosolyogva.
- Semmi, csak… Ahj, mindegy… - hajtom le a fejem és az ujjaimmal kezdek szórakozni.
Hirtelen egy hangos nyögés hallatszik a szomszédból, aztán még egy, és még egy, mire még vörösebb leszek.
- Rendben van, feküdjünk le. – emeli fel a fejem az állam alá nyúlva és egy lágy csókot nyom a homlokomra.
Kedvesen rám mosolyog, amit félénken viszonzok, majd megsimítja az arcomat.  Keze lassan lejjebb csúszik a nyakamra, végigsimít rajta. Tovább vándorol a vállamra, onnan a kulcscsontomon át a mellkasomig. Pirultan követem útját a tekintetemmel, próbálva szabályozni az egyre gyorsabbá váló szívversem. Feltűnő… Egy halvány kis félmosollyal  bukkan fel a szája sarkában és a szívemre helyezi a mancsát. A mosolyka lassan vigyorrá szélesedik, miközben hüvelykujjával simogat.
- olyan aranyos vagy… - hajol vészesen közel hozzám, mire szorosan lehunyom a szemeimet és a takaróba markolok.
Orrával az arcomhoz ér és elkezdi cirógatni a bőrömet, mialatt a keze már a hasamon kúszik egyre lejjebb.
- Mit… csinálsz? – szólalok meg rekedtes hangon.
Ez  hülye kölyök… Teljesen ki fog akasztani, ha még sokáig műveli ezt…
- én most, kérlek szépen, leveszem a felsődet. – suttog a fülembe, majd megragadja a pólóm alját és feltolja rajtam, a tenyerét végig a hasamon tartva.
- Miért, baj? – néz a szemembe, még mindig ugyan akkora távolságra tőlem.
- Nem, csak… Attól még nem feltétlen kellene… ehm, végigtaperolni? – fordítom oldalra a tekintetem zavartan. Kimondva még egy fokkal zavarbaejtőbb…
- Nem is taperollak. – dől hátra és olyan ártatlan fejjel néz rám, hogy az már hihetetlen.
- Nem? – emelem meg a szemöldököm. – Akkor mit csinálsz?
- Hát… Simogatlak. – vigyorodik el. – De az nem taperolás! – kacsint egyet felém. – Ha taperolnálak, az… - siklik a keze a hátamra, majd lejjebb, egészen a hátsómig, amit kicsit megmarkol.
Elkerekedett szemekkel meredek á. Egyrészt azért, mert ezt még tőle sem vártam volna, másrészt pedig, mert majdnem kicsúszott egy sóhaj a számon.
Lehet, hogy életem legrosszabb döntése volt belemenni ebbe az ittalvósdiba…?



GongChan POV

- … ilyen lenne. – markolászom tovább az isteni kis gömböcskéit. – Érzed a különbséget? – simítok ki egy tincset skarlátvörösen pompázó arcából.
Beharapott ajkakkal, szorosan lehunyt szemekkel, a huzatot markolva ül előttem, összeszorított lábakkal… Édes…
Ahj, lehet, hogy ezt már tényleg nem kellene… Ma este valahogy nem bírok magammal a közelében… Talán, mert túl régen láttam, vagy a vadember miatt, aki bántani akarta, vagy a bátyámék, én nem tudom, de ez így egyikünknek sem lesz jó…
Elveszem a kezem a fenekéről és rendesen lehúzom róla a pólót.
- Ne haragudj… - nézek rá komolyan. – Nem akartam ennyire…
Semmi gond. – mosolyodik el halványan és felállva kigombolja a nadrágját, aztán letolja, végül lehajol érte.
Uram. Isten. Hyung… Feszülős alsóban… Lehajol… előttem… Mikor már így is eléggé rá vagyok indulva… A világ egy kegyetlen hely.
- Uhm… Tuti, hogy nem leszek így túl… csupasz? – kérdezi bizonytalanul.
- Tuti. – illantok felé egy mosolyt. – De ha zavar, hogy így alszol mellettem, adhatok egy pólót…- ajánlom fel már kevesebb lelkesedéssel.
- Nem az, hogy zavarna, mert a múltkor is így voltam, csak… - harapja be az alsó ajkát.
- Csak…? – állok fel és lépek elé, hogy aztán a tenyereimet dereka meleg bőrére helyezzem.
- Mindegy, jó lesz ez így… - mosolyodik el halványan.
- Rendben. – simítom meg az oldalát. – Én még elfutok valamiért, addig feküdj csak le… Nem tart sokáig.
Miután egy bólintással nyugtázza a dolgot otthagyom, és átmegyek az „üres szobába”, ami igazság szerint a régi gyerekszobánk. Kinyitom a komódot és kutatni kezdek benne. Mindig olyan nyugtatóan hat, ha bejövök ide… Megtalálva, amiért jöttem, a hátam mögé rejtve azt megyek vissza Hyunghoz.
Nem veszi észre, hogy bejöttem, a szemei csukva vannak, zenét hallgat. Gondolván egyet, visszaosonok a folyosóra és levetőzöm alsóra. A ruháimat meg majd… Majd holnap eltakarítom. Az ágyhoz lopakodom és óvatosan, hogy nehogy idő előtt észrevegyen, szorosan mögé fekszem. Átölelem a derekát, felfedve a kis puhaságot, amit neki hoztam.
Ugrik egyet a karjaim közt ijedtében és a zenét kikapcsolva teszi a telefont az éjjeliszekrényre. Megfogja a selymes párnát, párszor végighúzza rajta a kezét és óvatosan megfordul az ölelésemben. Így alig pár centiméter a távolság kettőnk között, ami miatt egy kicsit pironkodik is, de aztán a torkát megköszörülve rátalál a hangjára.
- Aranyos párna… Honnan van? – böki meg az ujjával az említett tárgyat.
- Még baba voltam, mikor kaptam… - fogom meg én is, és egy pillanatra elönt a kellemes melegség, ami abból a néhány kis emlékfoszlányból fakad, amit még képes vagyok felidézni akkorról. – azért hoztam, hogy kényelmesebb legyen neked.
- Aranyos tőled… - süti le a szemét szégyenlősen.
Kicsit, mintha vívódna magában, aztán végül a szemembe pillant és a nyakamat átkulcsolva bújik hozzám.
- Köszönöm… - motyogja halkan a vállgödrömbe és még szorosabban préselődik nekem. – Köszönöm, Channie…
- Mit köszönsz? – vezetem a kezem tincsei közé és a hajával kezdek játszadozni. Még cseppet szokatlan ez a szőkeség, de azt hiszem, imádom.
- Téged.
Aprót dörgölőzik a bőrömhöz a buksijával, aztán sóhajszerű lélegzetet vesz és lassan kiereszti a levegőt.
A szemeim egy pillanatra elhomályosodnak, apró kis könnycseppek bukkannak elő a sarkukban. A szívem nagyot dobban és erősebben vonom őt magamhoz.
- Neked nem kell köszönnöd semmit… - suttogom a fürtjei közé és hosszan csókolok a feje búbjára.
- Mmm… Aludjunk… - ereszt el fokozatosan és lehajtja a fejét a vállam mellé, a kispárnát pedig magához szorítja. Tüneményes…
Átfordulok a hátamra és magunkra húzom a paplant. Hmm… Lenne valami…
Finoman magamra húzom, hogy a feje a mellkasomon legyen. Ahm, sokkal jobb.
- Channie…? – pislog fel rám.
- Így kényelmesebb, nem? – szorítom meg egy picit a derekát.
- … De. – hangzik a halk válasz.
Egy ideig helyezkedik, keresi a legmegfelelőbb helyet a fejének, majd végül egyik lábamat a sajátjai közé fogva elégedett mosoly terül szét az arcán.
- Jó éjszakát, Channie… - dörgölőzik hozzám ismét, mint egy édes kiscica.
- Neked is, Hyung. – lehelek legy puszit a felkarjára.
Mindig így akarok elaludni. JinYoung hyung forró testét az enyémen érezve, összebújva vele…

JinChan - 8. rész

49

GongChan POV

Annak ellenére, hogy a hasam még mindig rettentően fájt, nem tudtam nem mosolyogni. Leginkább annak örültem, hogy időben meg tudtam akadályozni a fickót, mielőtt még akármit is művelt volna Hyunggal. Nem is tudom, honnan volt hozzá erőm, hisz’ nem vagyok épp egy izomkolosszus… Talán ennyire megijedtem volna? Vagy a harag? Vagy… ennyire féltettem… Őt?
Azt hiszem, mindegyik. Az biztos, hogy még soha sem éreztem ekkora kényszert semmire.
- Channie… figyelsz rám egyáltalán?
Megrázom a fejem és az egyenesen az arcomba bámuló JinYoungra koncentrálok.
- Ne haragudj, Hyung. Mit mondtál…?
- Azt, hogy a következő busz csak háromnegyed óra múlva indul…- húzza el egy kicsit a száját.
Eddig fel sem tűnt, hogy idő közben elértük a megállót…
- Hmmm… Mit csinálunk addig?
- Ülünk és várunk. Tudunk mást tenni? …

Leültünk a padra.

Szerencsére az eső nem esik, de a levegő viszont egyre csak hűl. Kezdek fázni, de ahogy elnézem, Hyunghoz képest szinte már melegem van.
- Hyung, minden rendben?
Hiába próbálja elfojtani a reszketését, egyszerűen lehetetlen.
- Persze, Channie… Csak egy picit hideg van, nem? – erőltet egy mosolyt és a karjait átfűzi maga körül.
Válasz helyett csak közelebb csúszom hozzá, aztán szorosan átölelve a vállára hajtom a fejem.
Mmm… Nagyon jó illata van. Eddig fel sem tűnt.
A gondolatra kicsit hozzá is dörgölőzöm, és még közelebb húzom magamhoz.
- Channie, Mit…?
- Te is fázol, én is fázom. Melegítjük egymást. Logikus, nem? – nyomok egy leheletnyi csókot nyaka azon részére, ami kivan a dzsekijéből és visszahelyezem a fejem az eddigi helyére.

Hyung feltűnően csendben van, sőt még levegőt is alig vesz. A szíve viszont kalapál.
Megint zavarban van?
- Olyan aranyos vagy, Hyung! – hajolok fel az arcához.
Orrommal finoman megcirógatom a bababőrét és oda is kap egy pici puszit.
Ezúttal nem hajtom vissza a fejem, kíváncsi vagyok, mit reagál.
Kikerekedett, aztán egyre homályosabb szemek és piros arc.
- Nehogy sírj már nekem…! – simogatom meg a pofiját, mire ő nyakamat átölelve bújik bele a vállgödrömbe.
Ahogy a levegőt kifújja, kissé csiklandós érzés, de próbálom magam kontrollálni.

Pár percig még így voltunk, aztán megérkezett a busz.
Az utunk csendben telt. Kellemes csendben. Hyung a vállamon pihentette a fejét, én pedig a derekát simogattam. Olyanok lehettünk, mint valami szerelmespár…

- Hazakísérlek. – jelentem ki, miután leszálltunk és a jármű is elhajtott.
- Arra semmi szükség. – villant egy mosolyt, és kicsit összébb húzva magán a ruháit, elindul a rengeteg táskával a kezében. Nem igazán érné meg vitatkozni vele.

Hagyom, hogy ez kicsit távolabb kerüljön tőlem, aztán szép lassan elkezdem követni. Én megmondtam, hogy hazakísérlek, Hyung!

 

JinYoung POV

Hátranézve már sehol sem látom Channiet. Hazaindulhatott ő is… De ez miért tölt el rossz érzéssel? Én mondtam, hogy nem kell hazakísérni, erre itt reménykedem, mint valami hülye kis tinipicsa…
Kicsit megrázom a fejem, hogy ezeket az idétlen gondolatokat kiűzzem a fejemből, majd kicsit szaporázom a lépteimet. Minél hamarabb az otthonomban akarom tudni magam.

 

- Már megint hová tettem azt a nyamvadt kulcsot?! – kezdek kutakodni a zsebeimben, de a keresett tárgy csak nem akar a kezem ügyébe kerülni… Pedig tudom, hogy magammal vittem, akkor meg mégis hogy…? – Nem lehet igaz! – rúgok bele idegesen az ajtóba, és a táskáimat ledobva lehuppanok a lábtörlőmre.
Percekig magamban dühöngök és hisztizek, amikor két lábat vélek magam előtt felfedezni.
Meglepetten, enyhén elnyílt ajkakkal emelem fel a fejem, hogy szemügyre vehessem a váratlan „látogatót”.
- Channie? – nyögöm ki a nevét.
Ő meg hogy a francba került ide? Nem hazament? …
- Mi a baj, Hyung? Nem tudsz bemenni?
- Te hogy kerülsz ide? – motyogom hitetlenül pislogva felé, teljesen ignorálva az előbbi kérdését.
- Én mondtam, hogy hazakísérlek… - vigyorodik el.
- De hát nem is…
- Követtelek, úgy, hogy ne vedd észre! – kacsint egyet, mire kénytelen vagyok elmosolyodni.
- Nem… - adom meg a választ.
- Mi nem…? – szegénykém nem tud követni… Nem csodálom, mondjuk, de aranyos ezzel az értelmes ábrázattal.
- Nem tudok bemenni… - húzom el a szám.
Kicsit kezd zavarni, hogy felfele beszélek hozzá, így kisebb-nagyobb nehézségek árán feltápászkodom a földről és leporolom magam.
- Nem vittél kulcsot?
- Dehogynem… Csak valahogy eltűnt. – sóhajtok egyet.
- Mmm… Ez esetben… Aludhatsz nálunk! – mosolyodik el.

 



- De.. – kezdenék tiltakozni, de félbeszakít.
- A múltkor úgyis megúsztad, de most nem fogod… - vigyorog diadalittasan. Megint nyitnám szóra a szám, de ismét közbevág. – Vagy talán a küszöbön akarsz aludni, mint a kutyák?
- Bae-yah! – hasít belém a felismerés és azonnal megfordulok a tengelyem körül, hogy aztán eszeveszettül kezdjem tépni azt a nyomorult nyílászárót.
- Nyílj már ki! Idióta fadarab! – akárhogy is rángatom a kilincset, az a kibaszott ajtó szilárdan áll a helyén. – Bae-yah! – kiabálok be, mire egy ugatás érkezik feleletül. – Kicsi kutyusom… - erednek el a könnyeim és immár erőtlenül püfölöm jelenlegi legnagyobb ellenségem, aztán fejemet is nekidöntve teljesen feladom a küzdelmet.

- Nyugalom, JinYoung Hyung… Megoldjuk… - hallok egy hangot nagyon közelről, a hátam mögül, aztán egy meleg testet érzek a sajátomhoz simulni, és két kart, ahogy a derekam köré fonódnak.
Kicsit talán megnyugtat, de koránt sem teljesen. Hiszen… Nem tudok bemenni a saját házamba, ami még talán.. TALÁN nem is lenne akkora gond, de odabent van Bae-yah, és teljesen egyedül… Nincs is mit ennie…
- Channie-yah… - szorítom meg a karjait, hogy még szorosabban öleljen. Szerencsére érti a célzást, és teszi, amit „kérek”. – Muszáj bejutom oda…

Több, mint fél óra rágódás után Channie rájött a megoldásra, ami nevetségesen egyszerű, és nekem eddig valahogy eszembe sem jutott…


- Szia, Nagyi… Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak… Nem keltettelek fel?
- Szia, JinYoung-ah. Semmi gond, Édesem, nem aludtunk még. Mi a gond?
- Anya adott nektek kulcsot a házamhoz, ugye? – kérdezem kicsit félve az esetlegesen nemleges választól.
- Igen, de miért? Elhagytad a sajátod? Miért nem figyelsz kicsit jobban a dolgaidra? – ezen muszáj elmosolyodnom.
- Nem tudom, hová tűnhetett, induláskor még a zsebemben volt.

- Te most értél haza? Merre voltál ennyi ideig? Ilyen törékeny fiúknak, mint te vagy, nem szabadna késő este egyedül mászkálniuk! – és már megint ezzel jön… Ahogy elnézem Channie is hallja a kis dialógunkat, mert el kuncog magában… Na jól van, ezt még megbeszéljük, azt hiszem…

- Nem voltam egedül. De ezt most ne firtassuk, mindjárt idefagyok mama! – kezdek el kicsit hisztérikusan beszélni.

Végül eljutottunk odáig, hogy a kulccsal a kezemben, Channievel az oldalamon ballagtam hazafelé a nagyszüleim háza felől.
- Suho Hyung nem lesz mérges, hogy nem mész haza? – fordulok felé.
- Már felhívtam. Kicsit kiakadt, de aztán mondtam neki valamit, amitől rögtön megenyhült… - húzza sejtelmes mosolyra az ajkait.
- Akarom tudni…?
- Azt mondtam neki, hogy így legalább több időt tölthetnek egymással… khm, egymásban Chen Hyunggal. – vigyorodik el, én pedig kb pipacs vörös leszek, és ha lett volna valami a számban, talán már meg is fulladtam volna. Hogy mondhat ilyeneket…? Te jóságos ég…
Egy kicsit kinevet, aztán megragadva a kezem kezd el húzni hazáig. Már megszoktam. Asszem.


- Azért egy kicsit sajnálom, hogy lett kulcsod… - villant felém egy féloldalas mosolyt a bejárat előtt.
- Ya, Channie! Mégis hogy mondhatsz ilyeneket? – csapom kicsit fejbe, hátha visszatér az esze.
Mi az, hogy sajnálja?! … Buta kölyök…
- Sosem alszol nálam… - biggyeszti le az ajkait.
- Így olyan vagy, mint egy kis ovis, aki nem kapta meg a játékát. – nevetek egy kicsit.
- Lényegében ez igaz is, nem?
Közelebb lép és a jobb kezével a derekamnál fogva közelebb húz magához, és egyenesen a szemeimbe bámul. Én csak a vállába kapaszkodva meredek vissza rá. Miért csinál ilyen hirtelen dolgokat?
- Channie…

JinChan - 7. rész

104

JinYoung POV

- Gyere már be…! – szólok ki pár pillanat várakozás után.

- Jól van na, jövök már… Türelmetlen vagy, Hyung! – lép be mellém vigyorogva.
Én mit sem törődve az előbbi mondattal, azonnal berántom a függönyt, mert ő persze, hogy nem volt képes rá.
- Na…? – pislogok rá.
- Mi na?
- Milyen a ruha? … Jól áll…? – motyogom el a végét.
Kicsit hátrébb lép tőlem, és mindenhol megnéz, többször is, ami kicsit zavarba ejtő.
- Hmm.. Előröl jó… - mosolyodik el. – Fordulj meg!
- M-Miért?
- Hátulról is meg kell nézni! – rántja meg a vállát.
Vonakodva, de megfordulok, és úgy döntök, hogy inkább nem lesegetek hátra rá, hanem a cipőmet fixírozom. Legalább az megúszta a dolgot…
Channie egy ideig hümmög magában, aztán megigazítja a kapucnit, és onnét lehúzza a kezét a pulcsi aljáig. Aztán kicsit felemeli.
- Mit csinálsz?! – kapom felé a fejem.
- Nyugi, csak megnézem, milyen a feneked a naciban.
- Azt minek? – vörösödöm el.
Hát ez sem százas! Miért akarja lesegetni a seggem …?! 
- Ez egy fontos dolog…. Hidd el. – nevet fel halkan.
Lemondóan sóhajtok, és megint a lábamnak szentelem a figyelmem.
- Nagyon szép… Jó benne, tényleg! Szépen kiemeli a formáját… Hyung, mondták már, hogy nagyon formás feneked van?
Erre a kérdésre az egész testem megfeszül, és az arcomba még több vér pumpálódik. Teljesen leblokkolva meredek lefelé. Ez a gyerek…

A végeredmény az lett, hogy eldöntöttem, megveszem a ruhákat. Nekem is tetszenek, neki is, akkor már rosszak nem lehetnek.
Kifizettem Channei kollégájánál, és most már ebben az öltözetben folytattam a bevásárló körutam.
Channienak megígértem, hogy ha végeztem a vásárlással, idejövök hozzá. Vagyis pontosabban megígértette velem. Nem tudom, mire készül, de ezt majd úgy is megtudom.

Szinte az összes butikot bejártam a bevásárlóközpontban, és nem épp kevés ruhát sikerült begyűjtenem… Mellesleg, még néhány kiegészítőt és könyvet is vettem… Na, meg egy ajándékot az egyik barátomnak. Nagyon régen láttuk már egymást, ő a fővárosban él. Hamarosan születésnapja lesz…
A karórámra tekintve döbbenten tapasztalom, hogy eléggé elrepült az idő, Channie munkaidejéből is már csak kicsit több mint fél óra van hátra. Ráállok a mozgólépcsőre, hogy levigyen arra az emeletre, ahol a munkahelye van, de az egyik kirakaton megakad a szemem. Egy ajándékbolt lehet, az egyik polcon egy édes kis plüsskutyust.
Elkezdtem visszafelé rohanni, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam – persze ezt a lépcső mozgása és a rengeteg táska a kezemben jelentősen megnehezítette.
Vettem hozzá egy kis tasakot is, amibe gondosan bele is helyeztem.

Most már tényleg megyek.

- Ennyi mindent vettél? – lép elém Channie.
- Igen, szükségem van új ruhákra… - vigyorgok rá.

- Gyere, tegyük le őket valahová, aztán majd megyünk. Csak ne ácsorogj itt ennyi cuccal a kezedben!
Lenyúl tőlem néhány táskát – szerencsére az ajándéktasakot nem – és megindul a pénztár felé, én meg megyek utána.
- Ide tegyük be, innen nem viszi el senki! – helyezi be a pult mögé a táskákat, és a maradékot is kiveszi a kezemből, aztán melléjük rakja. Tényleg nagy mázlim van, szerintem észre sem vette azt a táskát…

Lévén, hogy hamarosan záróra, Channie nem nagyon ér rá velem foglalkozni, a munkatársával raknak rendet, meg ilyenek… Engem addig leültetett egy székre. Nem mondanám, hogy unatkoztam, végül is nálam volt a telefon, meg elnézegettem, ahogy pakolászik.

- Huh, végre végeztem… - törli meg a homlokát, amolyan jelképesen. – Mehetünk? – húzódnak mosolyra az ajkai.
- Mehetünk. – mosolygok rá vissza. – De hová is?
- Meglepetééés! – vigyorodik el.

Lényegében egész úton kérdezgettem, de nem akarta elárulni, hová megyünk.
Már egy jó ideje sétáltunk, mikor megállt egy szépen kivilágított kis cukrászda előtt.
- Megjöttünk.
- Channie… - nézek rá teljesen meglepve, csillogó szemekkel.

Nagyon aranyos kis hely, és nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy elhozzon ide.
- Gyere, menjünk be! – tol meg kicsit a derekamnál.
Belépve kellemes illatok és a vendégek halk beszélgetésének zaja fogad. Otthonos, barátságos aura.
- Erre! Látod azt a kis asztalt a sarokban? Pont jó lesz!
Csuklómnál fogva elkezd húzni a kis zughoz. Mint a bátyja…
Leültet, és ő is helyet foglal, velem szemben… Pedig én mellette akarok ülni… - biggyesztem le a szám a gondolatra.
- Hyung, mi a baj?
- S… Semmi, csak… - kezdem a falat bámulni. Nem hittem, hogy észreveszi. Ez gáz. Nagyon.
- Csak…? Nekem elmondhatod.
Az asztalon átnyúlva megfogja a kezem, mire rákapom a tekintetem.
- Csak… Azt hittem, mellém ülsz… - motyogom magam elé.
Ő halkan felnevet, és átül mellém.

Ezután ettük egy kis sütit, én jó sok habbal. … Amivel össze is kentem magam rendesen… Persze Channie meg nagy hősiesen letakarítgatott az ujjával és szépen le is nyalta. Mondanom sem kell, teljesen zavarba ejtő volt. De igazság szerint minden az, ami vele kapcsolatos. és ez ijesztő. És furcsa. Nem értem…
Akárhányszor kérdeztem, milyen okból vagyunk itt, nem tudott értelmes választ adni. Kikészít ez a gyerek… De komolyan.

- De azért jól érezted magad, Hyung? – karolja át a vállam hirtelen, mikor már a buszmegálló felé sétálunk.
- Persze. – mosolygok fel rá. – Nagyon édes tőled… - a vége már kevésbé hangzott magabiztosan…

- Valahogy bocsánatot akartam kérni… - sóhajt egyet.

- Bocsánatot? – pislogok rá. – Miért? Nem csináltál semmit.
- A múltkori miatt… Elég kényelmetlen szituáció volt, nem?

Most a meztelen dologra gondol?
- Nem arról van szó, hogy kényelmetlen, csak... – itt erőgyűjtő szünet következik, hogy önerőből be tudjak fejezni egy mondatot végre. – Csak… Szokatlan… és zavarba ejtő…?
- Mmm… Azért voltál olyan piros?
- Én nem voltam piros! – könyékkel egy kicsit oldalba ütöm.
- Igazad van Hyung… Te csak olyat játszottál, hogy te vagy a kisparadicsom… - simogatja meg a felkarom, majd finoman meg is szorítja.
Hmm.. kellemes. De … Mit is mondott?!
- Channie! Ne viccelődj velem állandóan…!
Lesöpröm a karját magamtól, és megindulok előre, mikor egy erős szorítást érzek a csuklómon.
- Channie, ez fá--- - fordulok hátra, de nem az fogad, akire számítok.
Egy igen rossz külsejű fazon vigyorog rám. Az ütő is megáll bennem. Channie mögötte térdel a földön, a gyomrát fogva. Na ebből elég legyen….
Kitépem a kezem annak a pöcsnek a markából, és azzal a lendülettel úgy orrba vágom, hogy már nekem is fáj. Erre hátratántorodik egy picit, de az a beteg vigyor nem tűnik el az arcáról.
- Milyen tüzes kis cicát találtam…!
- Az apád fasza a cica, te paraszt!
Nem tudom, Channie mikor állt fel, de mindenesetre örülök, hogy leütötte azt az idiótát.
- Úr Isten, Channie! – ugrok rá, és ölelem teljes erőmből. – Ugye jól vagy? Annyira aggódtam…
Nem tehetek róla, szipogni kezdek és a könnyeim is elerednek.
Ő is visszaölel, és a nyakamba hajtja a fejét. A hátamat kezdi simogatni. Érzem a bőrömön a forró leheletét, ami máskor talán hátrálásra késztetne, de most annyira jól esik a közelsége, hogy még inkább bújok hozzá.
- Ugye rendben vagy… ? – hüppögöm a ruháját markolva.
- Nyugodj meg, Hyung, minden rendben… - csókol bele a nyakhajlatomba, amitől kellemes borzongás fut végig a testemen.
Pár pillanatig még görcsösen kapaszkodunk egymásba, de aztán elválunk.
- Ne sírj, minden oké… - töröl le egy kósza könnycseppet az arcomról, aztán rásimítja a meleg tenyerét.
Nem tudok ellenállni, bújok a simogatásába, mint egy kiscica, amin elmosolyodik.
- Menjünk haza… - sóhajtok.

Jinchan - 6. rész

52

GongChan POV

Nagyon aranyos volt Hyung, így majdnem teljesen kigombolt inggel és vörös arccal.
Magamban kuncogva mosakodtam tovább. Hmmm…. Már egy ideje kiment… Akkor most mi van? Én kimegyek törülköző nélkül is, ha arról van szó, hiszen az előbb már úgyis látta mindenem, de azért nem hinném, hogy díjazná a dolgot.
- Hyung! JinYoung Hyung ~ ! – kiabálok megint, hátha meghallja.
Semmi válasz.
- Hyung!
Hiába próbálkozom, ő nem hall. Vajon mi lehet vele? Kiment? Elfelejtette volna a törülköző dolgot?
Hát, nincs mit tenni! Úgy, ahogy a jó Isten megteremtett, kiszálltam a zuhany alól és kisétáltam az ajtón.
Körülnéztem, de Hyungot sehol sem találtam.
Azért remélem, nem esett baja, meg semmi ilyesmi… Ebben a pillanatban az ajtó kinyílt, és Hyung lépett be a szobába, és amint meglátott, a telefon, amin eddig beszélt valakivel kiesett a kezéből, és darabokra hullott. Ő viszont, mint ha észre sem vette volna, meredt rám kikerekedett szemekkel, és az arca fokozatosan váltott át fehéres árnyalatról mélyvörössé.
- Ne haragudj, Hyung… Csak azt hittem, valami baj van, mert nem válaszoltál, ezért kijöttem, ho--
- S-Semmi baj… - szakít félbe. De még az óta sem pislogott... – Te ne haragudj, csak telefo--- Basszus, a telefon! – guggol le, hogy összeszedegesse az alkatrészeket. Odamegyek én is, hogy segítsek neki, de pont feláll. Amint észreveszi, hogy ilyen közel vagyunk, azonnal, reflexszerűen hőköl hátra, ráadásul még meg is botlik.
- Hyung! – kapok a dereka után.
Szerencsére még időben meg tudtam őt tartani, így nem esett hanyatt. Viszont ez azzal jár, hogy perpillanat mindenünk összeér… Én pedig változatlanul meztelen vagyok… Itt az ideje, hogy én is lesokkoljak.
Állunk itt – vagyis én állok, őt meg tartom a karjaimban -, mint a faszagyerekek, kidülledt szemekkel bámulva a másikra… Hát, ez megérne egy fotót, már nem is azért…
Végül ő találja meg a hangját elsőként.
- Channie… - mond csak ennyit, de értem a célzást.
Visszahúzom egyenesbe, és elengedem. A biztonság kedvéért távolabb is lépek tőle.
- Köszi… Amúgy miért vagy me--- Jah, a törülköző! – vágja magát homlokon, ami már komolyan nekem fáj, de ő, mint aki meg sem érezte, rohan a szekrénysorhoz, és az egyik fiókból kikap egy fehér törcsit. Felém dobja, és sikeresen el is kapom. Egy gyors mozdulattal a derekam köré varázsolom, hogy minél kevesebb ideig legyen kínos a légkör… Vagyis, kínosabb a kelleténél. Bár ezek után már aligha tudunk majd felszabadultan viselkedni egymás közelében… De majd idővel…

Ami az időt illeti, azóta egy hét telt el úgy, hogy nem is beszéltünk, csak köszöntünk a másiknak. Nem, mintha kerültük volna egymást… Ő dolgozott, persze nem minden nap, de nekiállt a kertet rendezni, ami hatalmas, sok meló megcsinálni. Én pedig rászántam magam, és kerestem munkát. Egy szupermarketben dolgozom eladóként, az egyik ruhaüzletben. Két napot mentem, eddig tetszik… Nem egy különösebben megterhelő munka, bár néhány kis plázacica ki tudja készíteni az ember idegeit. Meg persze nem a mi városunkban van…

Ma lesz a 3. nap. A buszon ülve bámulom a kinti zivatart. Ma esős és hűvös az idő.
Épp most haladunk kifelé a városból. Az utolsó megállónál még megáll a busz, gondolom, volt utas, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget.

Mikor már az úti célom közelébe érünk, kikapom a headsetet a fülemből, és felállok, nehogy fent maradjak. Ekkor megakad a szemem az egyik alakon. Szakasztott olyan, mint JinYoung Hyung, csak szőke hajjal… Pedig meg mernék esküdni… Csakhogy háttal áll…
- Elnézést… átmehetnék? – hallom meg a hangját.
Most már kétség sem fér hozzá! Ezer közül felismerném ezt a hangot!
Az embereken átverekedve magam igyekszem felé. Már majdnem ott vagyok, de ebben a pillanatban jármű megáll, az ajtók pedig nyílódnak. Még gyorsabban tolom magam elől félre az utasokat, és végre mögé érek. Nyitnám a szám, hogy szóljak neki, de a nagy igyekezetem miatt megbotlom, és szépen nekiesem hátulról. Innentől menthetetlen a dolog, őt magam alá terítve zuhanok le a buszról, egyenesen a víz áztatta járdára. Nagyot nyekkenek, ő pedig még nagyobbat, aztán elmormol egy cifra kis káromkodást, többek közt arról, hogy hová is menjek…
- Bocsi, Hyung! – tápászkodok fel róla, aztán a kezemet nyújtom felé, hogy felsegíthessem.
- Channie?! – néz fel rám és elfogadva a segítségem talpra áll ő is.
- Hehe, amint látod! – vakarom meg a tarkóm. – Bocsi, hogy ez történt, én csak köszönni akartam…
- Ez eléggé sikerült! – neveti el magát. – Te meg ne haragudj, hogy olyanokat mondtam, csak nem mindennap lapítja ki az embert egy másik.
- Hát… Nem… De a megjelenésünknek sem tett túl jót… - húzom el a szám a ruháinkra nézve.
- Nem, tényleg nem… De úgyis vásárolni jöttem! – húzza meg a vállát vigyorogva.
- Én meg egy butikban dolgozom… - emelem fel a hüvelykujjam, mire mindketten felnevetünk.

Aztán kiderült, hogy lényegében ugyan oda tartunk, szóval együtt folytattunk az utunkat, az esernyőm alatt.

Beérve az üzletbe veszek egy nagy levegőt, és szerencsémre még 10 perc van nyitásig… Szóval addig fújhatunk egyet, és, mint itt dolgozó bemehetek és átöltözhetek valamibe, amit aztán megveszek. Hát nem mesés?
Hyungnak sajnos várnia kell pár percet, de aztán egyből követi is a példámat.

- Ne válogass már annyit, totál átázik mindened! – szólok rá fél óra nézelődés után.
- Channie… Ez nem így megy! – fordul hátra felfújt arccal.
Sóhajtok egyet, és elindulok a nadrágok felé. Pár pillanatnyi kutakodás után kiveszek egyet, ami szerintem illik hozzá, és tetszene is rajta, meg a mérete is. A felsők közül kiválasztok neki egy jó darabot, meg még egy hozzájuk illő pulcsit, és visszamegyek hozzá. Még mindig válogat…
- Khm… - köszörülöm meg a torkom, mire kelletlenül ugyan, de felém fordul.
Azonnal a kezébe nyomom az általam választott ruhadarabokat. Ő meg csak les hol rám, hol azokra.
- Ruha. Fel kell próbálni… - bököm meg a homlokát viccelődve.
- Én is tudom, Channie! – fújtat. – Amúgy meg hogy mersz így beszélni a hyungoddal, hm?! – néz rám ijesztően, vagyis, szerinte… Szerintem leginkább aranyosnak mondható ez az arc.
- Bocsánat, Hyung! – hajolok meg mélyen, de a vigyor levakarhatatlan az arcomról.
Egy szemforgatás után inkább úgy dönt, hagyja a dolgot, és a próbafülkék egyikébe siet.

- Channie… itt vagy? – kérdezi félénken a függöny mögül, mire elvigyorodom. - … Channie? … Komolyan képes voltál itt hagyni?! – dugja ki a fejét, így szembetalálja magát az én vigyorgó fejemmel. – olyan szemét vagy! – ejti le az állát.

- Én csak játszottam! – mosolygok rá tündérien.
Erre egy halovány kis mosoly jelenik meg az arcán, de igyekszik minél hamarabb eltűntetni onnan. Reménykedj csak, Hyung… Azt mindenkinek szabad.
- Na, milyenek a ruhák? – váltok témát. – Jókat választottam neked ~ ? – döntöm oldalra a fejem mosolyogva.
- Mmm… Nézd meg te! – és már megint az a kis szégyenlős mosolya. Ez már hiányzott…
De meg sem mozdul.
- Hyung… Ha ott bent maradsz, nem tudlak megnézni… - ráncolom össze a szemöldököm.
- Gyere be! Én ki nem megyek! – húzza jobban magára a függönyt.
Hát ez hihetetlen! Most miért? Jól van, nekem oké, de ez már komikus… JinYoung tényleg nagyon szégyenlős tud lenni néha…

JinChan - 5. rész

85

JinYoung POV

Akárhogy is próbáltam, nem tudtam aludni. Sehogy sem volt kényelmes, és a hasam is rendetlenkedett már megint. Össze-vissza forgolódtam, bele sem gondoltam, hogy ezzel a mellettem alvót zavarom.
- Hyung… Nem tudsz aludni? – simít végig az oldalamon, mire összerezzenek. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – ismétli meg még párszor ezt a mozdulatot, egy halk nevetés után.
- Sehogy sem kényelmes… - fordulok felé és legörbítem a számat.
- És a pocak? – húzza végig a mutatóujját az említett testrészen.
- F-fáj… Megint elkezdett görcsölni. – húzom el a szám.
- Hjaj… ezen már csak egy dolog segíthet! – csóválja a fejét. – Feküdj hanyatt, és hunyd le a szemed! – mosolyodik el és felül az ágyban.
Már megint?
Kicsit furán nézek rá, bár talán már nem annyira, mint az első ilyesfajta szituációnál, de aztán teszem, amit mond.
- De nem nyithatod ki, mint a múltkor! Akkor nem fog rendesen hatni. – emeli fel az ujját figyelmeztetően.
Aprót bólintok, hogy értettem. Remélem, meg is tudom ezt tartani…
Érzem, hogy a másik oldalamon is besüpped az ágy. Felém mászott?! … Kicsit megijedek, de igyekszem megnyugodni. Aztán ráül a combomra, és a pizsama felsőmet kezdi felhúzni. Nagy erőfeszítés kell, hogy ne nyissam fel a szemeim.
- Mit….?
- Shhh, ne beszélj! – ér finoman az ajkaimhoz, nyomatékot adva az előbbi felszólításnak.
Pár pillanat múlva elveszi onnét a kezét, és ismét a pólómmal babrál. Egészen a mellkasomig felgyűri.
- Tényleg ne nyisd ki! – ismétli el még egyszer, majd már csak annyit érzek, hogy puha, meleg ajkak nyomódnak a hasfalamhoz.
- Cha-Channie..! – sóhajtok meglepetten, de megint lepisszeg.
A puszii nem fogynak el, egyre többet és többet hint a hasam különböző területeire. Az arcom rákvörös lehet már, ebben biztos vagyok. Ő meg csak tök nyugodtan csókolgatja a fedetlen felsőtestem, míg én itt szenvedek, beharapott ajkakkal, hogy még véletlenül se adjak hangot. Mert igen is, nagyon tetszik, amit most művel velem, de tudom, hogy nem olyan szándékkal teszi. Belőlem mégis olyan reakciót vált ki.
- Meg is volnánk! – simít végig az előbb még ajkai érintette területen, és visszaigazítja a ruhámat a helyére. – Kinyithatod! – emelkedik le rólam.
Még mindig döbbenten, pirult arccal pislogok az immár mellettem fekvő egyénre, aki csak angyalian mosolyog.
- Olyan vörös vagy, nincsen lázad?
- Nincs…
- Biztos? Hadd nézzelek! – hajol közelebb, és a homlokomnak nyomja a párnáit.
Ez a gyerek mindent a szájával old meg, basszus?!

Miután megértettem vele, hogy nem vagyok lázas – ami elég sokáig tartott, megjegyzem – elmagyarázta, mi is volt az a nagy puszipuszi az előbb. Állítólag anyukájuk mindig gyógy puszit adott, ha fájt valamijük. Ahha. De attól még nem kellet volna ennyi! …
Aztán melegem lett. Mikor megkérdezem volna GongChant, zavarja e, ha leveszem a pólóm, ő már édesen szuszogott. Elmosolyodtam a látványon, aztán arra jutottam, nem fog belőle problémát csinálni.

Végül már én is megnyugodtam, és még egy kényelmes pozíciót is találtam az alváshoz. Szóval követhettem Channiet az álmok világába.

 

Reggel a nap sugarai keltenek, ahogy besütnek az ablakon. Hunyorogva nyitom ki a szemeimet. Az első, amit érzékelek a külvilágból, az egy felém pislogó GongChan.



GongChan POV

Úgy tűnt, használtak a gyógy puszik, és Hyung azt mondta, hogy nem is lázas, nyugodt szívvel aludtam el. Még félálomban érzékeltem, ahogy mocorog egy picit, de aztán teljes nyugalom és csend telepedett a hálóra.
Reggel én keltem fel előbb. Bár JinYoung felé fordulva ért az álom, most mégis neki háttal vagyok. Ezen gyorsan változtatok is, óvatosan felé fordulok, nehogy felébresszem.
Ahogy ezt megteszem, a szavam is elakad. (Nem mintha beszélni akarnék) Hyung vállait nem fedi semmi, nincs rajt a pólója, és a takaró is lecsúszott róla. Hason fekszik, a párnáját egyik kezével átölelve. A másikkal meg mintha a fejét tartaná… Elég érdekes alvó póz, de a látványa ennek ellenére lenyűgöző. A gyönyörű vörös fürtjei kicsit ziláltak ugyan, de szép kontrasztot alkotnak arca tejfehér bőrével. Ajkai majdhogynem zárva vannak, de egy keskeny kis hézag van köztük. Mint egy igazi angyal.



 

Percekig gyönyörködöm a látványban. Tovább is tenném én, de mocorogni kezd, és végül laposakat pislogva tekint felém. Amint eljut a tudatáig, hogy én vagyok az, szépen ívelt ajkai egy elbűvölő mosolyra húzódnak. A szemei ragyognak a reggeli napfényben, az őket körülvevő pillák pedig most is tökéletesen hajlanak enyhén felfelé.


- Jó reggelt… - ránt vissza rekedtes hangja a valóságba.
- Neked is. – mosolygok rá vissza. – Jól aludtál?
- Mmm.. igen… Csak melegem volt, ezért levettem a pólóm. Nem baj, ugye?
Mosolyogva megrázom a fejem. Már hogyan lenne …?
- A hasad hogy van? – hátha még rosszalkodik…
- Már jól, azt hiszem. – egy szégyenlős mosoly jelenik meg az arcán. – Jelenleg nem fáj, köszönöm…
- Rendben. De ha fájna, csak szólj… - nyúlok a csuklójához, és lágyan végighúzom rajt a tenyeremet párszor. Neki mindenütt selymes a bőre…

Bólint egyet, aztán a szobából nyíló egyik ajtót kezdi fixírozni.
- Akarsz először menni fürdeni, vagy…?
- Menj csak. Én addig elleszek.

JinYoung POV

Egyből a zuhany alá állok. Jó érzés, ahogy a langyos cseppek végigfolynak a bőrömön. Egész nap tudnám élvezni. De most sietnem kell, hiszen nem csak egymagam vagyok.
Találomra kezembe veszek egyet a polcon sorakozó tusfürdők közül és az egész testemet gondosan átmosom vele.
Ahogy a hasamhoz érek, bevillannak a tegnap este történtek. Ahogy az ajkai a bőrömhöz értek… Az a nedves, meleg érzés… Annyira gyengéd és ártatlan volt, én mégis… Áh, de miket gondolok?! Ez bizarr, és teljességgel beteges!
Gyorsan leöblítetem magamról a síkos, habzó anyagot, és kiszállok a kabinból. A mosdóhoz lépek, és két kezemmel megtámaszkodom a tükörrel szemben, és a saját képemre meredek. Már megint enyhe vörös árnyalatok uralják az arcom egy részét.
- Te sem vagy normális… - sóhajtok, egyenesen a saját szemeimbe bámulva. – Egy idióta vagy…

- Mostmár me… - lépek ki a fürdőből, miután megmosakodtam, egy törülközővel a derekamon.
A szó viszont belém fagy.

Channie… Épp .. Hát nem is tudom, mit csinál az ágyamban… Fetreng? Nyújtózkodik? … Ahj, fogalmam sincs, de … Ne csinálja már!


- Hyung, minden rendben?

 

 

- I-igen… Ha gondolod, akkor mehetsz… - mutatok a mosdó felé, miután kellőképp összeszedtem magam.
Vigyorogva felpattan az ágyról és bemegy.
Én pedig addig szépen felöltözöm!

Pont az ingem legelső gombját bújtatom a helyére, mikor kiabálást hallok a fürdőből. Kicsit megijedek, hogy valami baj van, ezért úgy, ahogy vagyok berontok.
- Channie! Mi a baj? – kapom felé a fejem, mire megszeppenve húzza magát össze a zuhany alatt, hogy az intimebb testrészeit takarja előlem… Mert, Úr Isten, meztelen! Egyből vér tódul az arcomba, és lemerevedve bámulok felé.
- Én csak egy törülközőt szerettem volna kérni, nem gondoltam, hogy így berohansz! – nevet fel, és immár nem kuporodik össze, hanem, mintha mi sem történt volna, folytatja a zuhanyzást. – Tudnál adni egyet? – mosolyog rám.
- P-Persze.. M-mindjárt hozom …! – azzal ki is viharzok a helyiségból, amilyen gyorsan csak tudok.
- Te jó ég… - csúszom le az ajtó mentén. Ez már komolyan nem lehet igaz!

JinChan - 4. rész

1042

GongChan POV

Hyung utolsó kijelentésére összemosolygunk, és miután engedélyt kértünk a távozásra, betámadtuk az italos asztalt.
- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én eléggé megszomjaztam a futkosástól. – kortyolok bele az üdítőmbe.
- Most, hogy itt van ez a sok innivaló, én is érzem! – vigyorodik el, és megbontja a gyümölcsös sörét.

 

Mondhatni, pont jókor jöttünk vissza (vagyis hozott vissza Chen), a buli most kezd igazán beindulni.
Jó hangosan szól a zene, beszélgetni már nem nagyon lehet, mindenki táncol mindenkivel, a piák is fogynak rendesen. JinYoungot is szem elől tévesztettem…
Valahogyan én személy szerint jobban éreztem magam a parton, nyugalomban, JinYoung hyunggal…
Elindulok a kertünk eleje felé, ott kevesebben vannak… Majdnem célba érek, mikor valaki megragadja a vállam.
- Hm? - hátrafordulva egy JinYounggal találom magam szembe. Egyből mosoly kúszik az arcomra.
- Channie… Nem mehetnénk be? – néz rám kérlelően.
Bár nem értem, miért ilyen kedveszegett, bólintok, és kezét megragadva vezetem a házba, egyenesen fel, a szobámig. Ott leültetem az ágyamra.
- Van valami baj? – guggolok le elé.
- Én… Azt hiszem, nem vagyok túl jól… - húzza el a száját.
Most, ahogy így közelebbről elnézem, kicsit sápadtabb is, mint amilyen volt.
- Mit ittál? Vagy ettél valamit? – helyezem a kezem az arcára.
- Hát… Ugye, mikor visszajöttünk, akkor sört… Meg utána a többiek kínáltak vodkával, aztán ittunk még valami színes löttyöt… Azután kezdtem rosszabbul lenni…
- Ahj, miért iszod meg, ha nem tudod, mi az? – sóhajtok egyet, kezemet eltávolítva eddigi helyéről. Kicsit most olyan, mintha én lennék az ő hyungja, nem pedig fordítva.
- Várj meg itt, szólok Suhonak, és hozok neked valami gyógyszert…

- Hyung! – böködöm meg a hátát, hogy forduljon felém, amit meg is tesz.
- Hm? Mondjad! – mosolyog rám.
- Az a helyzet, hogy JinYoung hyung nem érzi jól magát, a’sszem az egyik koktél a bűnös… Vagy csak simán túl sok mindent ivott össze… Szóval felvittem a szobámba, ne keresd!
- Rendben, de mit csinálsz vele? Mármint, oké, most ott van, de akkor gondolom ott is marad… Nem gond neked?
- Áh, dehogy… - vigyorodom el kényszeredetten.
Te jó ég… Még úgy igazán bele sem gondoltam, hogy Hyunggal fogok aludni…
- De akkor nekünk sem szabad azt… - vág fancsali képet.
Erre a kijelentésre Chen csak úgy a semmiből, minden előjel nélkül tűnik elő.
- Mi? Ezzel arra célzol, hogy nem fogsz velem lefeküdni?! – vág olyan fejet, mintha minimum kirakták volna az utcára január közepén.
- Na, jó, én azt hiszem, megyek is, ennyit akartam! Nem hiszem, hogy még lejövök, jó éjt! – húzom el a csíkot, mielőtt még olyat hallanék, vagy ne adj, Isten látnék, amit nem kellene.

Beérve a lakásba, egyenesen a konyhát veszem célba. Kis kutakodás után az egyik szekrény mélyén meglelem a keresett pirulákat, és egy pohár vízzel együtt felviszem Hyunghoz.

- Itt a gyógyszered, vedd be! – ülök mellé, és nyújtom felé a tablettát, amit el is vesz és bedob a szájába. Pár kortyot iszik rá, és már meg is volnánk a dologgal.
- Változott valamit az állapotod, míg nem voltam itt? Lett rosszabb? Vagy esetleg jobb? – simogatom meg a combját. Kicsit meglepetten pillant fel rám, de aztán válaszol.
- Talán egy csöppet jobban érzem magam… - mosolyodik el halványan. – De a hasam még mindig fáj… A fejem viszont már nem.
- Mmm… Tudod mit?
- Hm?
- Feküdj hanyatt! – vigyorodom el.
- Hogy mi? Miért? – néz rám értetlenül.
- Csak csináld!
Pár pillanatig hezitál, de aztán megteszi, amit mondtam neki.
- És akkor most csukd be a szemed!
Megint kapok egy értelmes tekintetet, de aztán végül is lehunyja a szemeit.
Kezeimet lassan a hasára helyezem, és körkörösen kezdem masszírozni. Teste érezhetően megremeg, a szemeit is kinyitja, de egy „minden oké” mosollyal elérem, hogy újra lezárja a szemhájait. Finoman nyomkodom a lapos hasfalát, néhol meg-megsimítva azt. Nem tehetek róla, olyan lapos és selymes! … És ez neki is csak jó!
Pár percig még csinálom ezt, aztán abbahagyom. Még anyu tanította, hogy ez segít, ha valakinek fáj a pocakja.
- Na, jobb lett? – fekszem mellé az oldalamra, felé fordulva.
- Ühm.. Igen. K-Köszönöm…- motyogja enyhe pírral az arcán.
- Óh, igazán nincs mit! Aludjunk?
- De… Nekem haza kellene mennem… - sóhajt.
- Dehogy kell neked hazamenni! Nem vagy jól, szóval nem mászkálhatsz.
- De.. Bae-yah-t meg kell etetni… - dünnyögi maga elé.
- Tudod mit? – bököm meg az orrát. – Megkérdezzük JoonMyunt, hogy mi legyen. – úgysem engedi el…

- Oké, tőlem haza mehetsz, bár kétlem, hogy a kutya egy nap alatt éhen halna… - ch… - DE! – de mi? – taxival mentek.
- Megyünk? – kérdezi egyből.
- Igen, semmiképp sem engedhetlek el egyedül ilyen állapotban. A végén még valami bajod esne, én meg munkanélküli lennék… - nevet fel. – Na, oké, a vége csak vicc volt… De a lényeg, hogy GongChan szépen megy veled, és vigyáz rád. Punktum.

- Ne haragudj rám, én nem akarlak zavarni téged, de a bátyámnak igaza van… - mondom neki, már a háza előtt állva.
- Nem zavarsz… Jó, hogy itt vagy… - mosolyog rám, aztán már bent is vagyunk a házban.
Kintről is szépnek tűnt, de így bentről még inkább. Már amennyit a sötétben látni lehet…
- Halkan, nem akarom felébreszteni… - teszi a szája elé az ujját.

 

Bólintok, hogy értettem. Elindul felfelé a lépcsőn, és bevezet a szobájába.
- Ehm… Ugye nem baj, ha csak franciaágyam van? – vakarja meg a tarkóját.
- Nem, ha téged nem zavar, akkor…
- Nem zavar… - mosolyog félénken.
- Tényleg, most hogy vagy? – lépek lé, és a hasára simítom a kezem.
- J-Jól… Köszi… Igazán jól… - néz le a kezemre.
- Óh, akkor feleslegesen jöttem el? – biggyesztem le az ajkaim.

- Nem! Vagyis,… nem, dehogy… Vagyis.. Áh, mindegy, hagyjuk! … Ha vissza szeretnél menni, akko--
- Nem. Nem szeretnék. – szakítom félbe.
- Oh.. Oké… Akkor… Alszunk? – néz fel rám.
- Ühm.
- Nem baj, ha csak reggel fürdünk?
Nemlegesen megrázom a fejem.

Mindketten pizsamába öltözünk (vagyis én leveszem a gatyám meg a kabátom), és befekszünk az ágyba.
- Hát akkor… Jó éjt, Channie! – oltja le a lámpát, és velem szemben elhelyezkedve lehunyja a pilláit.
- Neked is, Hyung…